Chapter Three - Part Two: I'm Voulturian

Halii (: Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon örülök, hogy még mindig ennyien olvassátok a blogomat *-* Fantasztikusak vagytok :$ Remélem tetszik ez a rész is, és kapok komikat. Megpróbáltam valami izgalmasat írni.. (már amennyire ez lehetséges 2 dolgozatra való felkészülés mellett.) 5 komi és jön az új rész!

Szeretlek titeket!

Love, Amandaa

_________________________________________________________________

Jó ideje gyalogoltunk már és lassan kezdtem azt hinni, sosem lesz vége a palotának, de ekkor Alice megállt, majd bekopogott egy díszes faajtón. Volt alkalmam megfigyelni a finom erezetet, amit a legnemesebb anyagból faragtak ki, valamint az aranyozott díszeket. Mikor bebocsájtást nyertünk, Alice után beléptem a terembe. Mindenfelé jókora, nehéz szőttesek lógtak a falon, itt-ott kényelmes bőrfotelek terpeszkedtek, alattuk vagyonokat érő perzsaszőnyegekkel és tengernyi értéktárggyal, aminek a felét meg sem tudtam volna nevezni. Egy röpke pillanat erejéig, azt hittem egy időkapun keresztül visszaröppentem a középkori Olaszországba.

 - Á, Alice.  - lépett elénk egy magas, sötétbarna hajú férfi, aki ismerősnek tűnt. Egy villanásnyi emléktöredék rémlett fel, majd ismét az égető kín érzése. Ösztönösen megdörzsöltem a karomat, ahol még halványan látszódott a félhold alakú heg. - Lépj közelebb Jessie! - intett nekem, én pedig engedelmesen közelebb léptem. - Tökéletes. Mondd, hogy érzed magad? - kérdezte nyájasan. Hirtelen elgondolkoztam a válaszon. Végül is nem fájt semmim, csak üresnek éreztem magam. Mintha minden fontosat elveszítettem volna, ami eddig számított. De hát mi tagadás, így is volt.

- Köszönöm, jól. Csak a torkom ég... - tettem hozzá még csöndesen.

- Elképesztő! Újszülöttként, ekkora önuralma van! Bár igaz, ember még nem volt a közelében. - hümmögött a férfi, és úgy sejtettem, ő lehet Scooter, a vezető. - Szabad lesz a kezedet, kedves? - nem ellenkeztem, eleget tettem a kérésnek, tudtam, hogy most olvasni fog a gondolataimban. Érintése nem volt jeges, de valami kellemetlen ellenérzést akkor is hagyott maga után. Nem tetszett, hogy nem lehet egy privát gondolatom sem, és ez zavart. Figyeltem az arcát, ahogy lelkesből lassan átment enyhén döbbentbe. - Furcsa... semmire sem emlékszel? - megráztam a fejem, mire elengedte a kezem. Ekkor már kicsit bátrabban néztem körbe és hátrébb megpillantottam két másik alakot. Egy hasonlóan magas, barna hajú férfit, akit láthatóan nem igazán érdekelt, mi több teljesen hidegen hagyott a beszélgetés, de a társa egész lényében volt valami folytonosan gyanakvó. Parázsló tekintete az enyémbe fúródott, amit nem voltam képes elviselni így gyorsan lesütöttem a szememet. Furcsa volt, és kissé kellemetlen is, hogy nem éreztem a szívem ideges dobbanását, nem hallottam a vér lüktetését a fülemben. Az arcom sem vörösödhetett el, a lábam sem remegett meg.

- Hamarosan megkezdődik a kiképzésed. Most pedig Alice elkísér téged első étkezésedre. - követve Alice példáját, enyhén meghajoltam, majd elhagytuk a termet. Hát ez jobban ment, mint gondoltam. Kicsit féltem attól, hogy egy ártatlan ember életét elvegyem, de ekkor még csak nem is sejthettem, milyen iszonyatos erőket képes megmozgatni bennem az ösztönöm, hogyha táplálékot kell szereznem. Először arra gondoltam, hogy kimegyünk és vadászni fogunk, de hamar rájöttem, nem így áll a helyzet. Amikor megtudakoltam Alice-nél miért, ő azt válaszolta, hamarosan megértem. Valóban így is lett. A fekete hajú lány egy szűk mellékszobába irányított, és utasított, hogy legyek türelmes. Izgatottan vártam, mi fog következni és ahogy több időm maradt elmélkedni, ismét megéreztem a gyötrő fájdalmat. Tudtam, már nem sokáig leszek képes visszafogni magam és kirontok a nyomasztó helyiségből. Ekkor beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülem, és sok cipő kopogása, ahogy tompán puffantak a márványpadlón. Vidáman beszélgettek, nevetgéltek, kíváncsian várták hogy beléphessenek a központi csarnokba. De nekik ez lesz életük utolsó helyszíne, mert hamarosan elvesszük tőlük az életet. Egy kegyetlen gyilkosnak éreztem magam, de pillanatokon belül nem várt illat töltötte meg orromat és egész agyam kezdett elborulni. Remegtem, ahogy megéreztem a sok meleg test kipárolgását. Szinte hallottam vérük lüktetését. Mielőtt a vörös köd teljesen ellephette volna elmém, erős marok szorítását éreztem alkaromon. Alice nézett rám keményen.

- Bírd még ki egy keveset, mindjárt bemegyünk. Ne feledd, figyelni fogok rád, nehogy valami butaságot csinálj. - ezekkel az intő szavakkal el is engedte a kezem. Igyekeztem nem nagyokat lélegezni, de a vérszag a legerősebb drogként hatott rám, befurakodott elmémbe, felcsigázta bensőmben a szunnyadó szörnyeteget. Kinn felcsendült az ismerős, behízelgő hang. Scooter most fogadta őket... hamarosan elkezdődik. Nem tudom honnan, de tudtam. Aztán pár perccel később, láthatatlan vezényszóra kitárult az ajtó és kiléptünk. A sikoltozás szinte ugyanakkor tört ki. Még épp maradt annyi lelkierőm, hogy megfigyeljem, több tucatnyi vámpír tartózkodik a teremben, egyiküknek-másikuknak már ott is volt áldozata a karjaiban. Volt, aki az erejét használta, hogy megbénítsa a szerencsétlent, de volt olyan is, aki nemes egyszerűséggel testi erejét kamatoztatta. Csak egy szippantás... és már indultam is. A vadászösztöneim vezettek, az illatokat nem volt nehéz különválasztanom. Követtem azt, amelyik megtetszett és onnantól fogva megállíthatatlan lettem. Na jó, néhány társam bizonyára sikeresen elvégezte volna ezt a lehetetlennek tűnő vállalkozást is, de jelen pillanatban hidegen hagyott. Alanyom, egy hősiesen küzdő, harmincas éveiben járó nő volt. Megragadtam és hamarosan éreztem, hogy elernyed a teste. Valahol ködösen a tudatom egy távoli zugában éreztem a furcsa nyomást és később rájöttem, a képességemet használtam. Akkor és ott viszont minden megszűnt. Csak a torkomat nyaldosó lángokat akartam enyhíteni. Éles, méreggel bevont fogaim könnyen átfúrták a vékony bőrt és már az első korty után éreztem, hogy sokkal erősebb vagyok. Mámorító érzés volt, a rabjává váltam. Nem álltam meg egynél, még két szerencsétlenül járt ember végezte az első nőhöz hasonlóan, amikor úgy éreztem elviselhetővé szelídült a fájdalom. Mint aki egy álomból ébred, pillantottam körbe. A sikolyok időközben elhaltak, csak néhol lehetett hallani pár halk nyögést, ahogy az illető kilehelte a lelkét, hogy mi életben maradhassunk. Először undorodtam magamtól, de ezen a gyarló emberi érzésen lassan felülkerekedtem.  Töprengésemből egy kellemes illat rántott ki. Nem vérszag volt, ez egészen másképp hatott rám. Megnyugtatott és legszívesebben egész nap csak beleburkolóztam volna. Az illathoz hamarosan egy arc is társult. Justin állt előttem, féloldalasan mosolyogva.

- Nem szívesen lettem volna a helyében. - intett fejével könnyedén, legutolsó áldozatom élettelen teste irányába. - Ha jól sejtem, még nem ismerted meg jövendőbeli lakhelyedet. Engedd meg, hogy körbevezesselek. - azzal gálánsan felém nyújtotta kezét, akár a régi filmekben én pedig belekaroltam. Nem kérdeztem, hogy mi lesz a halottakkal, bizonyára megvan ennek is a rutinja,  vannak kijelölt vámpírok, akik kiviszik a testeket.

- Köszönöm! - mosolyogtam rá és kisétáltunk a teremből...