Chapter Four - Part One: Life as a Vampire

Hello Belieberek! :D Köszönöm a komikat. Nagyon jól esik, hogy ennyien olvassátok a blogot. Látom a rendszeres olvasók száma is bővült 1-2 új taggal. Őket külön üdvözlöm! Érezzétek otthon magatokat. (: Remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket. 6 komi után hozom az újabb részt!

I love you guys!

Jó olvasást!

Love, Amandaa

_________________________________________________________________

Sejtettem, hogy Justint egyfajta őrként rendelték mellém egy időre, nehogy ismét megpróbáljak megszökni. Nem néztem rá, de időnként magamon éreztem a pillantását. Sokáig szótlanul haladtunk, de a csönd nem volt feszélyezett, inkább csak örültem, hogy a közelemben van és érezhetem jelenlétét, ahogy karja az enyémhez simul.

- Egy darabig még elég erősen fogod érezni a szomjúságot, de ahogy telik az idő hozzászoksz, és könnyebben figyelmen kívül tudod hagyni. - ránéztem, ő pedig viszonozta a tekintetemet.

- Talán ez a legrosszabb... folyton érezni ezt a kaparó fájdalmat. Olyan... - hirtelen keresnem kellett a szavakat - kiszámíthatatlannak érzem magam. Nem is tudom, mintha nem lennék teljesen ura önmagamnak. - nem ismerek magamra, mióta tárulkozok ki idegeneknek, ráadásul ennyire hamar? Mi ütött belém? És különben is, mi ez az érzés, ami egyre csak vonz hozzá? Bár, ha jobban belegondolok, jelen pillanatban minden eléggé zavaros és furcsa a számomra.

- Az első hónapokban mindegyikünk így érez, az ösztöneink ilyenkor, az első évben élesebbek, veszélyesebbek és sokkal erősebbek vagyunk. Újszülöttek, így hívjuk a fiatal vámpírokat.

- Találó név. - jegyeztem meg, és úgy is éreztem magam. Minden új volt, még meg kellett szoknom új erőmet és a gyorsaságot. Justin egészen elbűvölt, igazi úriemberként viselkedett, ami nem volt túlságosan jellemző a mai kor hímneműire, no persze tisztelet a kivételnek. Minden tekintetben tökéletes volt. A modora, öltözködése, kifinomult stílusa igazán varázslatos volt számomra. - Mondd, te mióta vagy vámpír? - kérdésem hallatán töprengve nézett maga elé.

- Úgy.. - láttam rajta, latolgatja, hogy mondja el - egy évezrede. A Volturiba pedig... - itt felnevetett -, nos, ez hosszú történet és nem éppen szép. Kanadában születtem, majd amikor olyan 14 éves lehettem, az egyik vámpír felfigyelt rám, majd átváltoztatott. Ő volt Amun. Sokáig éltem a Kanadai klánnal, aminek Ő volt a vezetője, de aztán... - felsóhajtott - Scooter tudomást szerzett rólam és a képességemről és meg akart szerezni magának. Nos, ez végül sikerült is neki és... otthagytam a korábbi klánomat, hogy csatlakozhassak a Volturihoz. - nem nézett rám, hanem egyenesen maga elé meredt a folyosó kövezetére. Láttam, hogy mélyen belemerült a gondolataiba, így meg sem mertem szólalni, nehogy megbántsam, vagy valami rosszat mondjak. Valamiért képtelen lettem volna elviselni, hogy haragudjon rám. Valamint irigyeltem kicsit, hogy ő emlékezhetett a múltjára.

- Egy évezred? - hápogtam a döbbenettől, amikor feleszméltem és eljutott a tudatomig. Merőn rábámultam, és meg kellett ráznom a fejem, majd gyorsan más irányba tereltem a beszélgetést. - Soha... nem vágytál el innen? Nem érezted úgy, hogy elég, nem vagyok hajlandó tovább engedelmeskedni a parancsoknak? - kérdeztem kíváncsian, ugyanis féltem, hogy ez az érzés egyszer engem is utolér. Nem válaszolt azonnal, helyette hosszan tanulmányozta az arcomat, amitől kezdtem zavarba jönni. Emberként már pipacsvörös lettem volna, de most csak kellemetlen bizsergést éreztem márványarcom bőre alatt.

- Természetesen megfordult a fejemben eleinte, de... meggyőztek, hogy jobb nekem itt. Végül megkedveltem a Volturit, és azóta is mélyen tisztelem a vezetőinket. Büszke vagyok arra, hogy egy ilyen hatalmas klán tagja lehetek, és hogy őket szolgálhatom. Most már szeretem teljesíteni a parancsokat, értelmet és célt ad az életemnek. Fontos, hogy ne tudódjon ki a titkunk. Sokszor nem könnyű, de mindezt a jobb ügy érdekében tesszük. - éreztem, valamit elhallgat előlem. Biztos voltam benne, olyan titkok lappanganak a felszín alatt, amit legszívesebben még az emlékezetükből is kitörölnének. Egy hosszú folyosószakaszhoz értünk, aminek a végéből egy tágas társalgóba léptünk be. A döbbenettől leesett az állam, ugyanis ez volt a legpazarabb hely, ahova valaha csöppentem. A falon végig ősi kötetek sorakoztak, valamint a legújabb könyvek. Hihetetlen tudás tárháza volt a könyvtárszoba, de ugyanakkor modern eszközökkel is felszerelték, hogy a benn tartózkodók, akik épp nem voltak szolgálatban, kényelmesen érezhessék magukat. Óriási plazmatévét láttam, egy seregnyi filmmel a mögöttes polcon. Jelenleg nem voltak benn sokan, csak négy férfi és egy nő. A négy férfi halkan beszélgetett, míg a nő könyvet olvasott. Ha észre is vették érkezésünket, csak páran pillantottak fel. A férfiak üdvözölték Justint és nekem is köszöntek. Ekkor valami rám vetődött, és már épp azon voltam, hogy ellentámadásba lendüljek, amikor nevetést hallottam valahonnan elölről.

- Hé, Caitlin hagyd levegőhöz jutni, még új. - a kellemes hang ezúttal nem Justintól származott. Ismeretlen volt számomra. Az említett most hátrébb lépett, elengedve vasmarkú öleléséből.

- Ne haragudj, csak már olyan rég került hozzánk új tag. - mosolygott szélesen az ifjú hölgy, aki döbbenetesen szép volt. Magas, vékony, arca pedig akár a legfinomabb szoboré vagy festményé, amit valaha alkottak. Huh, hát itt gyorsan terjednek a hírek. - Caitlin Volturi vagyok - nyújtotta felém kezét, amit elfogadtam.

- Jessie. – biccentettem, és szívembe kellemes boldogság költözött. Meglepett, hogy a legtöbben mennyire kedvesek velem és barátságosak.

- És mondd, hogy tetszik  az új otthonod? - kérdezte, távolabb húzva a fiúktól, akik most élénk beszélgetésbe merültek. Lenyomott az egyik kényelmes fotelba, ő pedig a mellette lévőt foglalta el. Kisimított szeméből egy rakoncátlan sötétbarna tincset és hátraigazította tökéletes hajzuhatagába. Kicsit irigyeltem őt szépségéért, de hamar elhessegettem a kellemetlen gondolatot, inkább arra igyekeztem koncentrálni, hogy nem bánnak velem egy utolsó senkiként. Hamarosan kiderült, hogy ő az egyik leginkább tisztelt tagja a klánnak, különleges adottsága miatt. Képes volt meglátni, erősíteni vagy épp gyengíteni emberek - vámpírok közt az érzelmi kötődést. Ez ugyan  picit nyugtalanított valahol, de igyekeztem nem kimutatni. Kicsit zavarban voltam, és hogy ezt leplezzem, alaposan körbetekintettem a jókora helyiségben. Caitlin ekkor elkezdett mellettem fészkelődni, arcára pedig izgatott vigyor ült ki. - Mondd csak... - hajolt közelebb bizalmaskodva. - Tényleg igaz, hogy Kennyt kiütötted? A képességeddel? Ilyen legutoljára csak Selena-nak és Alecnek sikerült. - vigyora még szélesebb lett, ahogy lassan bólintottam.

- Jól hallottad... de meg kell jegyeznem, még én sem tudom pontosan, mi is a képességem. Sok gyakorlásra és önismeretre lesz szükségem. - csóváltam meg a fejem.

- Lesz rá időd bőven. Ha bármire szükséged lenne, fordulj bátran hozzám. Vagy akár Alice-hez.

-  Te mennyi ideje vagy tag? - kérdeztem kíváncsian. A lány pár pillanatig habozott, majd a fejét ingatva válaszolt.

- Talán, úgy 600 éve. - hm... azt hiszem, tényleg kezd kialakulni bennem egy kisebbségi érzés. Mindenki olyan idős körülöttem. Vámpírviszonylatban persze. Hirtelen nagyon butának és tudatlannak éreztem magam. A társalgást végül Justin törte meg, aki emlékeztetett, hogy körbe kell vezetnie.

- Hát, remélem lesz még alkalmunk beszélgetni. - pillantottam még vissza Caitlin-re, aki vidáman állt fel a kanapéról.

- Ó, abban biztos vagyok. - azzal ellibbent, vissza a másik négy férfihoz, akik némán figyelték párosunkat. Ismét belekaroltam Justinba, és meg kellett állapítanom, hogy egészen jól érzem magam a közelében. Minden feszültségem eltűnt, megnyugodtam. Talán csak azért, mert újszülött létem első napjától kezdve mellettem volt, mint Alice. Bár, ahogy kiélesedett érzékeim és ösztöneim megsúgták, ő sem húzódozott túlságosan, de tartotta köztünk azt a bizonyos távolságot. Sokáig haladtunk némán egymás mellett, én a gondolataimba merülve, Justin pedig tudomásul véve némaságomat, halkan ballagott mellettem. Hallgattam a cipője koppanását és kerestem benne egyfajta ritmust.

- És mikor mehetek majd ki? Mármint... - próbáltam érthetően megfogalmazni gondolataimat. - Mi kimehetünk? A Volturi tagjainak szabad a kijárás a városba vagy a környező vidékekre? - rám pillantott, vörös szemeiben különös fény csillant.

- Ritkán hagyjuk el a várat. Leginkább csak akkor, ha feladatot kapunk, például el kell kapnunk egy rendbontó vámpírt vagy épp a várost kell megvédelmezni a betolakodóktól. - tekintete itt együtt érzőbbé vált. - Te egy évig nem mehetsz innen ki, mert mint azt magad is tapasztalhattad, az újszülöttek sokkal erősebbek, gyorsabbak és sokkal inkább az ösztöneiteket követitek, és hamar lebuknál, mert nem bírnál ellenállni a vér csábításának. Az itt töltött egy év alatt önuralmat tanulsz és fejleszteni fogjuk a képességeidet, hogy tökéletesen szolgálhasd vele a családot. - erre savanyúan elfintorodtam. Nem lesz könnyű. Mindig is szerettem utazni, világot látni, ehhez nem kellettek emlékek, mélyen bennem gyökerezett, de ugyanakkor örültem is, hogy valahova tartozhatok. Valamint, amiről egyenlőre nem szereztem tudomást, de Caitlin máris hozzáfogott, hogy az én kötődésemet is megerősítse, hogy a lehető leghűségesebb legyek a Volturihoz.

- Nem unalmas ennyi időt tölteni itt? - néztem fel Justinra, miközben ismét megcsapott vonzó illata, amitől furcsa szédelgés kerített a hatalmába, így erősen küzdenem kellett, hogy értelmes arckifejezést tudjak vonásaimra erőltetni, valamint, hogy követhessem mondandóját és ne csak bambán bámuljam. A kíváncsiságom segített benne, habár néha nehéz volt koncentrálnom. Valóban sokkal érzékenyebben reagáltam minden újdonságra.

- Nem, mindig van valamilyen elfoglaltságunk. Soha nincs időnk az unalomra. Gyakran vagyunk az őrségben vagy épp küldetést teljesítünk... - ekkor arca különös kifejezést öltött, miközben kicsivel közelebb hajolt hozzám. Tekintete fellángolt, ahogy összetalálkozott a pillantásunk, és egy ideig egyikünk sem volt képes megmozdulni. A pillanat - nagy bánatomra - amilyen gyorsan jött, tova is szállt. Justin gyorsan hátrébb húzódott, mintha eszébe jutott volna, hogy a padló márványborítása sokkalta érdekesebb az arcomnál. Ezen majdnem felkuncogtam, de időben visszafogtam magam. Hamarosan befejeződött a rögtönzött idegenvezetés, amitől kissé elszontyolodtam, ugyanis nagyon megkedveltem Justin társaságát, és nehezen akaródzott elszakadnom tőle, de tudtam, mennie kell.

- Most Kenny fog őrt állni az ajtódnál, és Alice is figyel. - mikor látta sértődött arckifejezésemet, elnevette magát. - A mesterek utasítása, félnek, hogy ismét megpróbálkozol a szökéssel.

- Óh... értem. Hát... azt hiszem nem áll szándékomban. - sütöttem le a szemeimet.

- Rendben. Rendezkedj be, a holmidat Alice már összeállította, holnap reggel pedig megkezdődik a kiképzésed. - ez meglepett. Holnap reggel? Ilyen késő lenne? Nem is voltam fáradt. Justin hangja rántott ki töprengésemből.

- Hamarosan találkozunk. - egy pillanatra tétován felemelkedett a keze, mintha meg akarná simítani az arcom, vagy kezet akarna rázni, de észbe kapott és kissé zavartan engedte vissza maga mellé. Elegánsan meghajtotta magát kicsit, mint a régi filmekben, aztán elsietett. Alighogy a folyosó végére ért, Kenny óriási alakja már fel is tűnt. Vidáman intett, én pedig félszegen viszonoztam a gesztust. Brutális külseje ellenére nem volt rossz ember... azaz vámpír. Mint később kiderült, remek humorérzékkel áldotta meg a sors, így a beszélgetéseink a legtöbb esetben hahotázásba csaptak át.

- Már el is felejtettem milyen egy újszülött vámpírra felügyelni. - jegyezte meg, amint mellém ért, hangjából kiérződött a szarkasztikus él, ami azt sejtette, hogy nagyon is jól emlékszik, sőt mi több, a vámpírok memóriája kiváló, erre lassan magam is kezdtem ráébredni. Furcsa nyikkanást hallattam, amit akár elfojtott nevetésnek is fel lehetett fogni, majd inkább gyorsan besurrantam a szobámba. Már vágytam némi egyedüllétre, rengeteg információ ért, de a szoba magánya nem hozott enyhülést, inkább csak egyre kétségbeesettebbnek éreztem magam. Nem tudtam mire vagyok képes, mi lesz velem ezentúl, rendben, szolgálni fogom a Volturit, de akarom-e én ezt? Erre nem tudtam felelni. A lelkem mélyén lázadozott a bezártság és az utasítások ellen, de ez a hang lassan kezdett halkulni, hiába kaptam utána kétségbeesetten. Lehuppantam az ágy szélére és hosszan gondolataimba merültem. Mennyire megváltozott az életem! És még csak nem is emlékeztem a múltamra. A sors gonoszul csúfot űzött belőlem, hisz ki tudja, hogy valaha emlékezni fogok-e? Volt testvérem? A szüleim élnek még? Vajon keresnek? Szomorú pillantással mértem végig fehér kezeimet. Annyira idegennek tűntek, mintha nem is hozzám tartoznának. Pontosabban, ahhoz az illetőhöz, aki valaha voltam...