Chapter Two: Waking Up

HelloBello (: Először is BOLDOG ÚJ ÉVET !! Remélem mindenkinek jól telt a 2012-es év utolsó pár napja, és kellőképpen kibulizta/kiszórakozta magát (:

De térjünk a lényegree... :D

Nagyon szépen köszönöm a kommenteket. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar összegyűlnek... Láttam van egy rendszeres olvasóm is, de azért a kommentelők között is felbukkan egy-két új arc (:

Ez a rész nem lett valami hosszú, de azért remélem tetszeni fog (;

A suli kezdésre való tekintettel megint 4 vagy, esetleg 5 komit kérnék. Köszönöm!

Jó olvasást ! (:

Love, Amandaa

_________________________________________________________________

Mindenem elégett a borzalmas tűzben. Én magam is. Megsemmisültem… Az emlékeim, a múltam, minden, ami eddig én voltam, hamuvá vált. Nem tudtam mennyi idő telt el, de a kín nem akart szűnni, folyamatosan emésztett. Valamikor még rosszabbra fordult,  ha ez lehetséges egyáltalán. Már kiáltani sem volt erőm, csak csendben tűrtem, hogy végem legyen, hogy elmúljak. Hát ilyen lenne a halál? Egy katlan, ami sosem alszik ki? Talán a pokolra jutottam, valamilyen bűnömért. Ismét felsikoltottam, ahogy az elviselhetetlen tűz újabb emésztő lángja csapott keresztül a testemen. Most sokkal hevesebben, furcsán lüktetett. Egyre erősebben, mígnem felfogtam, a szívemet érzem, ahogy pár másodpercbe akarja beleszorítani, összes utolsó dobbanását. Ne! A szívemet ne!  Futott át agyamon azon kevés tiszta gondolatok egyike, amik még megmaradtak.  Meg fogok halni… Zavaros gondolataim együtt lüktettek a szívemmel, egyszerre dobbantak, mígnem minden fájdalom és kín a csúcspontjára hágott és iszonyatos erővel hasított bele a szívembe. Halkan lassulni kezdett. A mellkasom, úgy éreztem kiszakad a helyéből, talán oda is kaptam, de halk nyöszörgésnél többre már nem futotta. Végül a sötétség magával rántott és az öntudatlanság határára sodort. Egy örökkévalósággal később a tudatom ismét ébredezni kezdett. A perzselő kín lassan, de fokozatosan húzódott vissza a tagjaimból, én pedig képes lettem a fájdalmat elkülöníteni, agyam távoli zugába űzni, és bár felfogtam, mégsem zavart többé. Egyre erősebbnek éreztem magam, érzékelésem kiélesedett. Ahogy múlt a tűz, minden úgy lett egyre világosabb, végül már csak azért nem nyitottam ki a szemeimet, mert féltem. Nem emlékeztem semmire, hogy hol vagyok, miként kerültem oda… csak egy név maradt : Jessie. Ez voltam én, ennyi maradt belőlem. Hiába erőltettem, semmi nem jutott eszembe előző életemből és ettől kétségbeestem. Ki kell derítenem, ki vagyok és mi történt velem. Ez az egy gondolat zakatolt az agyamban. Végül kinyitottam a szemeimet. Először a fény elvakított kissé és én döbbenten tapasztaltam, mennyire élesen látom még a legapróbb porszemeket is. A szobában félhomály uralkodott, talán alkonyodott kinn, a látásom mégsem hagyott kivetnivalót. Óvatosan megmozgattam az ujjaimat, de a tűz nem tért vissza. Felsóhajtottam, viszont nem okozott semmiféle felemelő érzést vagy megkönnyebbülést, ahogy az oxigén betöltötte a tüdőmet. Mintha nem is lenne rá szükségem. Furcsa. Csak abban voltam biztos, valamit műveltek velem, mert ez az állapot nem normális. Ekkor cipőtalpak halk kopogást hallottam meg, majd villámgyorsan - ösztönösen - felpattantam és védekező állásba dermedtem. Olyan gyorsan történt, hogy először fel se fogtam, majd zavartan egyenesedtem ki. Ismét hallottam a lépteket, most már közelebbről. Biztos most jönnek értem, nem szeretném megtudni, mit akarnak velem művelni. Valahogy meg kellene lógnom innen, töprengtem, de azt nem tudhattam, hogy döntésemet más is látja.  A kis "koboldszerű" lány már jelentette is mesterének, aki felküldte két legjobb őrzőjét, hogy megakadályozzák a még be sem következett szökést. Mérgesen szisszentem fel, ahogy meghallottam a futva közeledőket és nem habozva az ajtóhoz ugrottam.  Kirontottam rajta, félresöpörve az első utamba kerülő alakot, aki hatalmas csattanással vágódott neki a szemközti falnak. Fel sem fogtam mekkora erőm van, de ez most nem is érdekelt. Szabadulni akartam, amilyen gyorsan csak lehet. Láttam, ahogy a két köpenyes férfi utánam ered, így maradt a folyosó másik fele. Szemmel követhetetlen gyorsasággal szeltem át a folyosók labirintusát. Már épp elértem volna a kifelé vezető utat, amikor két hatalmas test vetődött rám, visszarántva szabadulásom kapujából. Dühösen rúgkapáltam, nem kímélve fogva tartóimat.

- Eresszetek el! Nem tarthattok itt! - kiáltottam rájuk vicsorogva.

- Nem engedhetünk el, a te érdekedben - hallottam meg a határozott hangot, ami a legszebb muzsika volt, ami valaha létezhetett a földön. Egy pillanatra megdermedtem, de ahogy a hirtelen jött érzés elmúlt, ismét vad düh vette át a helyét, én pedig nem adtam fel a küzdelmet, újfent igyekeztem kiszabadulni a vasmarkok szorításából. Valamit tehettem önkéntelenül is, mert egyikük, a nagydarab hirtelen megcsuklott és elengedett.

- Kenny! - kiáltotta társa döbbenettel vegyes méreggel, de nem tűnt túl zaklatottnak. Ekkor ugyanis egy alacsony, kisfiús arcú srác lépett két társa mögül elém. Nem szólt semmit, és eleinte nem is értettem minek jött, ha csak bámul, de hamarosan világossá vált. Éreztem, ahogy agyam ellepi valamiféle bénító köd, majd az érzékszerveim lassan felmondták a szolgálatot, én pedig kómaszerű állapotba süllyedtem.

- Ne... ne... - nyögtem, mielőtt a sötétség magába szippantott, majd összecsuklottam.

                                                              **§*§**

Amikor észhez tértem egy matracon találtam magam. Lassan felültem és körbenéztem. Ugyan az a helység volt, ahonnan szokni próbáltam. Az erőm hamar visszatért, és tekintetemmel ismét végigpásztáztam a szobát, kiutat keresve.

- Ne próbálkozz a szökéssel, nem érné meg! - jegyezte meg csendesen az a fiatal srác, akit a folyosón láttam az őrök háta mögött. Vörös szemei gyűlölettől izzottak.

- Nem kérek a tanácsaidból! - mellkasom mélyéről ijesztő morgás tört fel.

- Ne okozz magadnak önszántadból fájdalmat. - igyekezett logikus indokokkal jobb belátásra bírni. Felálltam az ágyról és lassú léptekkel közeledni kezdtem a fiú felé. - Szeretnéd megtudni, mi történt veled? Én segíthetek. - emelte fel békítőleg kezeit. Megtorpantam, majd kicsit el is lazultam. Bizonyára a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult a haragomnál, de sejtettem, hogy a kritikus részen még nem jutottunk túl.

- Mit műveltetek velem? - hangom követelőzően csengett, miközben tanácstalanul bámultam a kezeim. Egyikkel tétován megmasszíroztam a torkom.

- Tudom, hogy össze vagy zavarodva és mindent azonnal tudni akarsz, de kérlek, hadd kezdjem az elején. A nevem Justin Bieber. Az emberek történeteiben évszázadok óta szó esik furcsa árnyakról, akik az éj leple alatt belopóznak az ártatlanokhoz és elveszik azok életét. Nos, ez így nem teljesen igaz. Az árny nem a legjobb kifejezés, habár azok is tudunk lenni, képesek vagyunk hangtalanul járni, úgy hogy senki ne vegyen minket észre. - arcomon a zavarodottság kezdett átalakulni valami furcsa felismerésbe. - - Mondd csak Jessie, hiszel a vámpírokban?