Chapter Three - Part One: I'm Voulturian

Sziasztok! Húú, nagyon gyorsak voltatok (: Köszönöm szépen a kommenteket! Nagyon örültem nekik!

Ezt a részt sikerült elég hosszúra megírnom. Mielőtt bárki kérdezné, egy ici-picit copy-ztam a Twilight-ról. Remélem nem bánjátok és így is elnyeri a tetszéseteket. 5 komi után hozom a kövit (:

I love you guys <3

Jó olvasást!

Love, Amandaa

_________________________________________________________________

A kérdés annyira meglepett, hogy először meg sem bírtam szólalni. Még hogy vámpírok? Ez nevetséges, habár... nem, az nem lehet.

- Most ugye, nem arra célzol, hogy... - amikor láttam a srác sejtelmes, együtt érző mosolyát, valamiért nem kételkedtem a szavaiban.

- Nem hihetek neked! Hiszen ez őrültség, még hogy vámpírok! - próbáltam tiltakozni, de közben éreztem, hogy torkom kapar és borzalmasan elkezd fájni, nem is, inkább perzsel. Biztos nem ittam már vagy két napja. Ki fogok száradni. Próbáltam nyelni, de a kellemetlen gombóc nem ment le , én pedig fájdalmasan a torkomhoz kaptam. - Vámpírok? - lihegtem, de nem akartam hinni neki. Nem tehettem, hisz az egy agyrém lenne.

- Igen. Azok vagyunk... várj. - azzal dzsekije egyik belső zsebébe nyúlt és egy kicsi, kecses tükröt húzott elő onnan. Remegő kézzel vettem át a tükröt és belenéztem. Az arc nem volt ismerős, pontosabban a vonásai. Túl tökéletes, túl szép, hogy hozzám tartozhasson. Hatalmas vörös szemeim ijedten csillogtak, szoborszerű, gyönyörű arcom idegennek tetszett. A tökéletes ívű szemöldök, a telt ajkak és a hófehér márványszerű bőr... mindez nem volt ismerős, habár tudtam milyen voltam korábban. Egyedül, a lapockámig érő, hullámos világosbarna hajam tűnt a réginek. Vörös szemeim voltak! Taszítónak éreztem őket.

- Hol vagyok? - kérdeztem megsemmisülten. A kezem lehanyatlott és elnehezülő ujjaim közül kisiklott a tükör, de mielőtt elérhette volna a földet, hogy millió apró szilánkra törjön, Justin döbbenetes gyorsasággal kapott utána. Szájtátva bámultam a mutatványát és mire ismét ráemeltem a tekintetemet, ő már újfent velem szemben ült, egymáson átvetett lábakkal, ölében pedig ott nyugodott a gyönyörű tárgy.

- Volterrában, Olaszországban. Most már te is a Volturi klán tagja vagy. A Volturi a vámpírok közt amolyan királyi család, mi tartjuk fenn a rendet a világon, hogy ne tudódhasson ki a létezésünk. A legfőbb szabályunk, hogy a halandók nem tudhatnak rólunk. Aki ezt megszegi ...- elhallgatott, szúrós tekintete az enyémbe fúródott. Nem kellet megkérdeznem, hisz a büntetésre magamtól is rájöttem.

- Meg kell halniuk. - hangom egészen halkan csengett, nem voltam biztos benne, hogy meg is hallotta, de amikor bólintott, nem kételkedtem.

- Így igaz. Bizonyára, sejted miért nem hagyhattunk elmenekülni ... többek közt. - bólintottam és igyekeztem összerakosgatni az információkat, amik a következő percekben zúdultak rám. Vámpírok, királyi család, a legfőbb, megszeghetetlen szabály. Halandók. Érdeklődve hallgattam, de ekkor tudatosult bennem, hogy semmire nem emlékszem előző életemből.

- Én... azt sem tudom ki vagyok, semmire sem emlékszem. Mégis, hogy kerültem ide?  - tanácstalanul, választ várva néztem Justinra de ő nem igazán akaródzott felelni.

 - Nem emlékszel semmire? Érdekes... bár sokan voltunk, akik az átváltozásuk után alig emlékeztek valamire az emberi életükből. Talán valamelyik mester többet tud majd mondani. - ő is kissé tanácstalannak tűnt a dologban és észrevettem, hogy második kérdésemet eleresztette a füle mellett. Inkább témát váltottam és félretettem magamban ezt a nyugtalanító kérdést. Ekkor hirtelen beugrott valami, amit furcsálltam.

 - Mondd, a társad... a nagydarab férfi... összeesett, amikor igyekeztetek lefogni. - Justin pár pillanatig habozott a válasszal.

- Bizonyára kivetítetted Kennyre a képességedet, de még nem tudni pontosan mi is az. Ezért lesz szükséged a kiképzésre.

- Vá - várjunk. Miféle kiképzésre?Meg... képesség? Mi ez az egész? - vágtam a szavába szemöldök ráncolva, egészen elfeledkezve a kaparó érzésről, ami a torkomat ostromolta szüntelenül.

- Mint már említettem, a Volturi védelmezi a vámpírok létezésének titkát de elkapni és likvidálni a rendbontókat nem olyan egyszerű. Nagyon gyorsak vagyunk, és a legtöbbünknek van valami különleges adottsága. - türelmesen, mintha egy kisgyereknek mesélné, fogott bele a felvilágosításomba. - Egy elmélet szerint, ha egy vámpírnak van valamiféle extra képessége, az már emberi élete során is kiemelkedő jelentőséggel bírt, vagyis meghatározóan ott lapult az illetőben. Talán a gének teszik, de ez nem biztos. - ez meglepett, bár valahol számítottam rá. - Én például a Volturi nyomkövetője vagyok és Gárdata... vagy Őrség, ahogy vesszük. A legtöbbünk testőri feladatokat is betölt. A mesterekét, és a feleségeikét elsősorban. - mikor látta, hogy nem értem teljesen, igyekezett megmagyarázni. - A képességem lehetővé teszi, hogy bárkire - emberre, vámpírra - egyaránt ráhangolódjak és követni tudjam a gondolatai, agyhullámainak lenyomata alapján. Ha közvetlenül az illetőtől nincs információm, akkor más is megteszi, aki kapcsolatba került vele, vagy akár látta. Bárkit, bárhol képes vagyok megtalálni, elég egyetlen gondolatfoszlány, vagy az illata. - hangjában egy cseppnyi dicsekvés sem volt, de biztos jól esett neki ámuló és elismerő tekintetem.

- Hű... ez... hihetetlen... döbbenetes. - igyekeztem keresni a megfelelő szavakat, de erre képtelenség volt. Tényleg minden igaz lenne, amivel a kisgyermekeket ijesztgetik? A rémtörténetek? Minden? Mi minden létezhet még a vámpírokon kívül?

- Másoknak is vannak különleges képességei. Például ott van Scooter, aki a Volturi vezetője, ő egyetlen érintéssel ki tudja olvasni mások összes gondolatát, ami valaha megfordult a fejükben. Moshe látja az emberek közti kapcsolatokat és néha még azt is, hogyan fonódik valakinek vagy valaminek össze a sorsa. Alecnek, mint ahogy már magad is tapasztalhattad, az a képessége, hogy elveszi az érzékszerveket, persze csak ideiglenesen, de ez már épp elég ahhoz, hogy az ellenséget megbénítsa. Selena, veszedelmes tehetséggel rendelkezik, jobb ha nem bosszantod fel. Képes a mentális erejével egy pillanat alatt iszonyú kínokat okozni bárkinek. - egy halvány emlékkép felderengett tudatom mélyén és biztos voltam benne, hogy már tapasztaltam korábban.

 - Igen, azt hiszem tudom mire gondolsz. - motyogtam magam elé. Viszont mielőtt még tovább bombázhattam volna a kérdéseimmel kinyílt az ajtó és egy alacsony, fekete hajú nő libbent be rajta. Koboldszerű arcán vidám kifejezés ült, vörös szemei pajkosan csillogtak.

- Hello Justin, örülök, hogy nem volt semmi gond. - a no biccentett ,majd felállt a székről, amire időközben leereszkedett. - Scooter hívat. - azzal ismét felém fordult. Gyönyörű lány volt, tökéletes, szív alakú arcát éjfekete, mindenfelé meredező tincsek keretezték. Justin még utoljára rám mosolygott, azzal elköszönve, emberi szem számára követhetetlenül gyorsan kisietett.

- A nevem Alice. Te pedig Jessie vagy, tudom. - mikor látta meglepett arcomat gyorsan megmagyarázta. - Ja, igen, Justin nem említette neked... képes vagyok a jövőbe látni. - ettől egyszerűen leesett az állam. Az eddigiek közül ez volt a legpazarabb. Kicsit irigyeltem is érte. - Hoztam neked valamit. - csilingelte vidáman, majd az ágyra dobta terhét. Gyanakodva szemléltem a jókora zacskót, mire Alice felnevetett. - Nyugi, nem harap, csak ruhák vannak benne. Ha Volturi vagy, nem maradhatsz ezekben a rongyokban. - intett valóban kissé szakadt ruházatomra. A farmerom koszosan, néhol lyukasan lógott rajtam, pólómmal egyetemben.

- Hány napig voltam... - zavaromban a pólóm szélét gyűrögettem.

- Három. Az átváltozás általában három napig tart. - szinte még végig sem mondtam, Alice azonnal válaszolt. Tényleg döbbenetesen gyors volt. Mikor még mindig nem mozdultam, odalépett az ágyhoz és gondosan kicsomagolta a ruhadarabokat. Több sötét színű dzsekit is észrevettem, amiket nem tudtam mire vélni, habár eddig Justin-on és Alice-en is hasonlókat láttam.

- A sötét szín azért kell, ha netán nappal kimegyünk, ne tűnjünk fel az embereknek... ugyanis az emberek körében elterjedt hiedelmekkel ellentétben, nem égünk el, ha napfény éri a bőrünket, de elkezd csillogni. És a halandók ugyebár nem tudhatnak rólunk. Plusz a gárdatagokat ez a szín illeti meg. Minél magasabb a rangod a családon belül, annál sötétebb a dzsekid... majd figyeld meg. Selena például szinte éjfeketét hord, hisz ő Scooter kedvence és a gyűjteményének egyik ékköve, ahogy a Mester emlegetni szokta. - kacsintott rám, mire én is elmosolyodtam kicsit. Kiválasztottam egy térdig érő sötétszürke ruhát, amit apró, fehér, mégis művészi hímzés díszített, hozzá egy világosabb harisnyát . Ekkor Alice odatáncolt hozzám és valamit a nyakamba akasztott. Megnéztem és láttam, hogy egy szép kidolgozású medál az, rajta egy V betűvel, ez bizonyára a Volturi címere lesz gondoltam.

- Még a hajadat meg kell csinálnom. - lépett hátrébb, miközben méregetett egy darabig, félrebiccentett fejjel. Akár egy földre szállt angyal, vagy egy megelevenedett szobor, talán csak a vörös szem nem stimmelt. Alice hamar döntött. A hajam nem sokkal később félkontyba volt feltűzve, kényelmes viseletként. Ahogy az első döbbenetek elmúltak, ismét kezdtem érezni, a kegyetlen tüzet a torkomban.

- Annyira fáj a torkom. - masszíroztam meg az említett területet.

- Szomjas vagy. Hamarosan táplálkoznod kell majd. - olyan nemes egyszerűséggel ejtette ki a szavakat, hogy elkezdtem gyanakodni.

- Úgy érted... vért? Emberit? - megrökönyödésem és undorom összekeveredett.

- Igen, azt. Mi nem élünk állatvéren, ahogy néhány vámpír teszi. Majd olyanokkal is fogsz találkozni, egyikük, viszonylag gyakran meg szokott minket látogatni. - a viszonylag gyakran alatt nem tudtam hány évet, évtizedet, netán évszázadot ért, de ezt most nem is akartam megtudni. - Nézd meg magad! - tolt oda egy tükörhöz, ami egy kisebb fürdőszobában állt. Tetőtől talpig végigmértem magam és nehéz volt elhinni, hogy az a lány, ott én vagyok. Szemeim alatt sötét karikák húzódtak, a bőröm pedig márvány fehér volt és hibátlan. A mozgásom is sokkal kecsesebb, nem volt benne az a lomhaság, inkább elegáns, mégis kimért.

- Nagyon... megváltoztam. - nyögtem ki nehezen, de ekkor ismét belemart a fájdalom a torkomba. Csak nehezen tudtam összeszedni a gondolataimat, hogy Alice-re koncentráljak.

- Hamarosan lehetőséged lesz enni, de előbb meg kell jelenned a mesterek előtt. A vezetőink Scooter, Usher és Caius. A legjobb, ha csak akkor beszélsz, ha felszólítanak rá. - igyekezett ellátni jó tanácsokkal újdonsült barátnőm, mert már most biztos voltam benne, hogy jóban leszünk az elkövetkezendő években.

 - Rendben. - bólintottam és igyekeztem nyugodt maradni, de nem volt egyszerű. Ugyanakkor elhatároztam, hogy a lehető legnagyobb önuralmat fogom tanúsítani. Valami megmagyarázhatatlan okból be akartam bizonyítani, hogy érdemes vagyok arra, hogy közéjük tartozzak és egyszer talán majd megbecsült tagja lehessek a "családnak". Kilépve a folyosóra üresen találtuk azt. Ahogy elnéztem balra, láttam, hogy sok hasonló ajtó sorakozik egymás mellett, így arra a következtetésre jutottam, ez biztos a hálókörlet.

- Mondd... Alice, a vámpírok... alszanak? - a kérdés csak úgy kiszaladt a számon, de mint kiderült, nem kérdeztem butaságot.

- Nem, nincs szükségünk rá. Viszont mindenkinek van saját szobája, ahova visszavonulhat ha épp nincs szolgálatban. Egyedül, vagy a párjával. - válaszolta mosolyogva.

- Értem. - bólintottam és csendben folytattuk utunkat. Alice igyekezett felvilágosítani, mik a szabályok, hogy illik viselkedni, bár figyelmeztetett, hogy újszülöttként az ösztöneim erősebbek, így egy éven keresztül nem kapok semmi komolyabb munkát, csak kiképeznek és fejleszteni fogom a képességeimet. Valamint nem nagyon hagyhatom el a palota területét, nehogy elszabaduljanak ugyancsak fékezhetetlen ösztöneim. - És kik lesznek a kiképzőim? - tudakoltam, amikor átértünk egy világosabb folyosószakaszra.

- Többnyire a magasabb rangú tagok, mint például  Kenny, Justin, Alec, Corin, én, vagy éppen maga a három vezető egyike, bár ők nagyon ritkán szoktak kiképzést vállalni, ha mégis, inkább a képességeink fejlesztésében nyújtanak útmutatást...