Chapter One - Part Three: Beginning

Halii (: Lehet, hogy furának tűnik, de muszáj volt három részre bontanom az első fejezetet.

Nagyon szépen köszönöm az eddigi komikat és, hogy néhányotokat  a rendszeres olvasóim között tudhatom. Ez igazán sokat jelent nekem! (:

Eddig nem mondtam meg, hogy mennyi kommentet kérek, de most szeretném, ha összegyűlne, minimum 4 hozzászólás. Remélem megtudjátok csinálni!

Jó olvasást! (:

Love, Amandaa

_________________________________________________________________

Egyre lejjebb haladtunk az épület gyomrába és nekem az a morbid gondolatom támadt, hogy biztos a kínzókamrát akarják megmutatni nekünk. De pár percen belül újabb döbbenetes meglepetés ért. Nem egészen erre számítottam. A hideg kőfolyosókat és a modern liftet követően egy hihetetlenül exkluzív fogadócsarnokba érkeztünk. A falak a legnemesebb és drágább márványból, a falakon ősi szőttesek, mellettük sorakoztak a felbecsülhetetlen értékű festmények. Ezek után a bútorok látványa sem jelentett újdonságot. Az egész hely olyan volt, mintha a leghíresebb lakberendező újság hasábjaiba varázsoltak volna minket bele. Hallottam a többiek áhítatos suttogását, ahogy szintén végighordozták tekintetüket a berendezési tárgyakon.

- Nem mondom, van pénzük... - jegyezte meg Mandy, ahogy hosszan legeltette a szemét egy aranyozott keretű tájképen.

- Senki ne maradjon le! - hallatszott elölről a csilingelő kiáltás, mire ösztönösen megszaporáztuk lépteinket. A terem végében állt egy pult, mögötte egy szintén nagyon csinos nő ült, aki hasonlóan édeskés mosollyal fogadta a csapatot.

- Buon giorno! Isten hozta önöket Volterrában! - Pattie csak biccentett neki, majd továbbindult, egy hatalmas ajtó irányába.

Ahogy megpillantottam , úgy éreztem, mintha egy láthatatlan falba ütköztem volna, amitől képtelen vagyok közelebb menni.

- Ne menj be oda Mandy! - ragadtam meg barátnőm karját, aki mérgesen nézett rám.

- Miért ne, Jessie? Teljesen zakkant vagy ..engedj el, ez fáj! Áú ! Nem hallod? - nem érzékeltem a külvilágot, csak azt tudtam: tilos oda bemennem. Halványan észleltem, ahogy Pattie visszapillant , miután a kétszárnyú ajtó kitárult, felfedve egy kör alakú termet. Három széket láttam a középpontjában és egy férfit, aki megindult , hogy üdvözölje a vendégeket. Mandy kirántotta karját a szorításomból, és a többiek után futott. Ez volt az a pillanat, amikor megfordultam és elkezdtem rohanni. Szemeimbe könnyek tolultak, nem értettem mi ütött belém, de a rettegés vasmarka szorította össze a szívem. A pultos nő meglepetten nézett fel de nem kellett megszólalnia. Már intézkedtek helyette. Majdnem elértem, az első ajtót, miután végigszaladtam a fényűző folyosón, amikor mintha egy betonfalba ütköztem volna. Az ütéstől egy pillanatra elszédültem és ennek következtében elvesztve egyensúlyomat, hátraestem. A fejem hangosan koppant a márványpadlón, én pedig szédelegtem a fájdalomtól. De még feleszmélni sem volt időm, amikor vasmarkok ragadták meg a karom és rántottak talpra. A világ forgott velem és pár percig elvesztettem a tájékozódó képességem. Felnézve, két márványarcú férfit pillantottam meg. Egyikük hatalmas , tagbaszakadt, a másik vékonyabb, kicsivel alacsonyabb és kifinomultabb. Azonnal feltűnt, arca szép metszése, de sokáig nem elmélkedhettem rajta, mert talpra rántottak és félig vonszolva, félig húzva, visszaindultak az előző irányba.

- Ne ..nem akarok oda menni, engedjenek el! - kiáltottam, és próbáltam szabadulni, de hihetetlenül erős szorításuk csak a vérkeringésemet kezdte elszorítani. Visszatérve az előző csarnokba fülemet velőtrázó sikoly ütötte meg. Majd még egy, és még egy... Borzalmas szimfónia volt.

- Ne! - sikoltottam vergődve. - Mit művelnek? Maguk pszichopata elmebetegek! Engedjenek el! Őrültek! - üvöltöttem, de senki sem figyelt rám. A könnyek patakokban folytak végig az arcomon, ahogy hallgattam társaim - és talán barátnőm - utolsó hangjait. A félelem és rettegés körülvette az egész helyiséget, a csontomig hatolt, remegő lábaim alig voltak képesek megtartani.  Hogy történhetett ez meg? Mintha egy rettenetes rémálomba csöppentem volna .. Reméltem, hogy hamarosan jön az ébredés, még be is hunytam a szemem , annyira erősen koncentráltam, hogy a fejem is belesajdult, de az ébredés csak nem akart jönni. Elmaradt, magamra voltam hagyva. Szüleim és a húgom jutottak eszembe, és forgott velem a világ, rosszul voltam, ha arra gondoltam, majd keresni fognak, de nem tudják meg soha mi történt a lányukkal. Nem fogják túlélni, bele fognak rokkanni. Csendesen sírtam, ahogy mindezek végigfutottak az agyamon. Hallottam, ahogy a sikolyok lassan elhalnak, majd halálos némaság borult a teremre. Fogva tartóim azóta sem szóltak hozzám, kezdtem azt hinni, örökké így maradunk, amikor egy alacsony, angyalarcú lány lépett ki a teremből. Egyenesen felénk indult, a tekintete szikrázott. Biztos voltam benne, nagyon veszélyes. Te jó ég, hány tagja van ennek a bűnszervezetnek? És különben is, mire kellünk nekik? Szervdonorok leszünk? Vagy rosszabb? Megkínoznak, aztán megölnek? Netán eladnak ... emberkereskedelem?

- A Mester vár benneteket. - hangja, akár a legszebb muzsika a világon, de gonosz pillantása a legsötétebb poklot kínálta. Megindultunk. Egyenesen, a végzetembe. A helyet még gyönyörűnek is mondtam volna, ha tudom, hogy nem meghalni hoztak ide, mert ebben nem kételkedtem. Talán előtte kifaggatnak, aztán...

- Á, tehát ő lenne az...hm ..milyen érdekes. - a férfi arca kerek, átlátszó pergamennek tetszett, de vérvörös szemei élénken, szinte mohón csillogtak. Rettegve néztem körbe a teremben, de semmi arra utaló nyomot nem láttam, hogy az előbb tömeges gyilkosságra került volna sor. Kezdtem egyre inkább összezavarodni. Várjunk ..vörös szem? Talán szektások karmaiba kerültem? Hát ez egyre szebb. Igyekeztem minél erősebbnek mutatni magam, dacosan fölszegtem az állam, bár egész testemben remegtem, nem akartam nekik megadni azt az örömet, hogy látják rajtam a rettegést. Gyorsan felmértem, hogy a teremben legalább fél tucatnyian tartózkodnak, közülük a legtöbbnek vérvörösen csillogott a szeme és mindegyik arcán hasonló kifejezés ült, mint a " mesterként" emlegetettnek.

- Hadd nézzem! - amint kimondta, éreztem, hogy egyik fogva tartóm , elengedte az egyik kezem, de nem mozdult mellőlem. Ugyan megfordult a fejemben, hogy most ismét megpróbálok kitörni, és elmenekülni, de legbelül tudtam, sose sikerülne, hacsak el nem engednek. A fura férfi megragadta a kezem és megszorította, mintha kezet akarna velem rázni. Ez nem történt meg, helyette erősen koncentrált . Először el akartam rántani, nem volt kellemes érintése, a keze jéghideg volt, engem pedig furcsa undor kerített hatalmába. Sokáig álltunk így, némán, majd hirtelen elengedett. A vasmarok újra a karomra fonódott.

- Nagyon érdekes ... ilyet már régen láttam. Hm...mit tegyünk - töprengett félhangosan. Ekkor megpillantottam két másik férfit, akiknek az öltözéke és megjelenése sokban hasonlított, az előttem állóéhoz. Arcuk szintén pergamenszerű. Egyikük haja hófehér, arckifejezése egy durcás kisgyerekére hasonlított, míg társa, a hórihorgas, csekély érdeklődést mutatott eleinte, de tekintete hirtelen furcsa kifejezést öltött. Nem tudtam mire vélni, de az még inkább meglepett, amikor megszólalt.

- Scooter, ezt látnod kell! - szólt, mire a fekete hajú férfi, aki eddig előttem ácsorgott odasietett. Szintén megszorította társa kezét, aztán meglepetten felszisszent.

- Ez egyre érdekesebb. - nagyon vidámnak látszott, de ez nálam betette a kulcsot és kiborultam.

- Mit műveltek velük? Maguk őrültek! - törtem ki, mire minden tekintet felém fordult. Ismét vadul kapálóztam, holott sejtettem, ezzel csak olajat öntök a már amúgy is lobogó tűzre.

- Ó, gyermekem, rosszul látod a helyzetet - hangja negédesen csengett , amitől csak még dühösebb lettem.

- A társaim! A barátnőm.. hallottam őket, és maguk voltak azok, tudom! Mit műveltek velük? - A Scooter nevű férfi szomorkásan megcsóválta a fejét, mintha már ezerszer végigcsinálta volna ezt.

- Selena, drágám, kérlek .. - intett a barna lánynak. Az szélesen mosolyogva fordult felém.

Aztán belém hasított . Az iszonyatos kín, hullámokban árasztotta el a testem minden sejtjét, én pedig lángokban égve rángatóztam a fájdalomtól. Sikítani sem volt erőm, annyira szörnyű volt, de ekkor valami fura történt. Mint amikor egy addig olajozottan működő gépezetbe hirtelen porszemcse kerül, megakasztva a folyamatot, az irtózatos kín, kisebb nagyobb megszakításokkal jött, majd enyhült. Lihegve néztem farkasszemet a barna démonnal, aki szinte vicsorgott rám, és hasonlóan megviseltnek látszott.

- Hát ez fantasztikus! Emberként is ilyen ereje van! Döbbenetes, ezer éve nem láttam már ehhez foghatót! - ebből már végképp semmit sem értettem. A férfi úgy tűnt, örömében mindjárt táncra perdül, majd némileg komolyabban fordult ismét csatlósaihoz.

- Testvéreim, ha ti is úgy gondoljátok, egy újabb taggal bővíteném klánunk tehetségeit. - Mi? Ne! Én nem akarok ezek közé tartozni! Futott át a rémült gondolat az agyamon.

- Egyetértünk a döntéseddel, Scooter. - biccentett a hórihorgas és vele együtt a mellette álló másik, fehér hajú férfi is. Ismét úgy éreztem, mintha az idő lelassult volna. Csak azt láttam, amint ismét felém közeledik, szeme csillog a leplezetlen mohóságtól. Olyan hirtelen történt minden, hogy fel sem fogtam, csak a húsomba mélyedő fogakat, majd az azt követő, az előzőhöz nagyon hasonló, ám annak a sokszorosát adó fájdalom voltak, amik kirántottak révületemből. Felordítottam és megragadtam a kezem. Észre sem vettem, hogy elengedtek. A padlóra roskadtam és csak arra tudtam gondolni, hogy ezt nem élhetem túl, ez a fájdalom elviselhetetlen. Mintha az ereimben vér helyett sav áramlott volna.

- Elég! - sikolyaim visszaverődtek a falakról, hátborzongató koncertben részesítve a hallgatóságot. A fekete hajú, akit Scooternek hívtak , biccentett az előtte álló két férfinak, hogy vigyenek el egy helyre, ahol megtörténhet az átváltozás. Azok ketten kérdés nélkül felemelték, a fájdalomtól görcsösen összeránduló testemet, majd elsiettek vele.

- Remélhetőleg hasznát tudjuk majd venni. - jegyezte meg, a távolba révedve.

- Biztos vagyok benne - lépett mellé társa, akit Marcusnak hívtak.

- Érdekes éveknek nézünk elébe. - jegyezte meg, és mind a ketten tudták, mire gondol, látták a szálakat, amik a sorsomat ide kötötték, de főképp egy személyhez, bár ők talán még nem is tudtak a dologról...