Chapter One - Part Two: Beginning

Halii (: Meghoztam a következő részt! Remélem elnyeri a tetszéseteket! Komizni kötelezőő! :)

Love, Amandaa

_________________________________________________________________

Jó két órás zötykölődés után végre megérkeztünk. Egy fiú észrevette a dombon megbúvó várost, majd megkezdődött a szokásos hangzavar és hülyülés. Miután mindenki megismerte a város történetét, a legtöbben arról elmélkedtek, milyen izgi is lenne egy igazi vámpírt látni, meg jöttek a szokásos "sztorik" és egymás heccelése, hogy kit vinnének el legelőször. A választásuk - nem meglepő módon - a csapat legducibb fiújára esett, aki elvörösödve igyekezett megvédeni sértett büszkeségét.

- Nem is! Hagyjatok békén! - kiáltotta mérgesen, pufók arca egészen kivörösödött a méregtől. A csoport elég vegyes volt - már ami a kort illeti - ugyanis az iskola mindenkinek meghirdette ezt a tanulmányi kirándulást, és mindez nem zárta ki azt sem, hogy külsősök is jöhessenek. Szóval körbe voltam véve 15 - 16 évesekkel, ami nem lett volna probléma , ugyanis elég jól kijöttünk egymással, de néha már nagyon zavartak az efféle gyerekes gonoszkodások. Én, már végzős diákként másképp kezdtem látni a világot. Gondolataim minduntalan visszatértek az egyetemekre, a felvételikre, no meg persze az érettségire. Szerencsére a kirándulás őszre került, így senkinek nem zavart bele a kötelességeibe. A városhoz egy kanyargós, keskeny út vezetett fel, ahonnan rá lehetett látni a terméskőből épült városfalra.

- Nagyon szép - jegyeztem meg , mire barátnőm egyre hevesebben bólogatott.

- De még mennyire! Csak várd ki amíg meglátod belülről...pont mint a filmekben. - fényképezőjét elővéve, csinált pár fotót, majd összeszedelőzködtünk, ugyanis a busz nem mehetett be a városba, mellette, egy jókora parkolóban kellett leállnia.

- Kérem igyekezzünk, egy kicsit már így is késésben vagyunk! - hallottuk meg ismét az idegenvezetőt, aki a mikrofon zsinórjával hadakozott, az ugyanis rátekeredett a karjára.

- Mintha valami gagyi kígyós filmből szedték volna.. - súgta vihogva Mandy.

- Valahogy úgy...na siess, mert mindig te rád kell várni. Aú! - kiáltottam fel, amikor a fejemre esett vagy három kabát a felső csomagtartóból.

- A kabátod megtámadott! - panaszoltam és átnyújtottam az említett ruhadarabot. A sajátomat magamhoz véve, a hátamra kaptam táskámat, és egymás után kisorjáztunk a buszból. Kinn meleg, Toscana levegő fogadott minket, a nyár emlékét sodorva magával. Mélyet szippantottam belőle, és úgy gondoltam, meg tudnám szokni ezt a helyet.

- Kövessenek kérem! - Jött az utasítás, valahonnan a tömeg elől és a magasba lendült a jellegzetes, piros esernyő. Mandy izgatottan toporgott, mint aki alig bír uralkodni magán.

- Nyugodj meg, a végén infarktussal szállítanak a kórházba, mielőtt még láthatnál pár vámpírt. - jegyeztem meg, mire egy mérges grimaszt és egy vállon bokszolást kaptam cserébe. Egymás után sétáltunk be a kapun, ami fölött, az idők során felismerhetetlenre csiszolt, három fejszerű dombormű figyelte évszázadok óta az érkezőket. Valamiért megborzongtam láttukra, habár a szobrok arca nem volt kivehető. Az idevezető úthoz hasonló szűk és keskeny utcákon sétáltunk végig, ahol jelentősen megrekedt a levegő, így jó páran gyorsan megszabadultak lenge dzsekijeiktől. Folyamatosan fotóztam, igyekezve olyan kompozíciókat keresni, ami kissé szokatlan és más szemszögből mutatja be a várost. Hamarosan kiértünk a főtérre, ahol sok ember sétált, legtöbbjük turistacsoport, és helyiek. Az idegenvezető egy pillanatra tétován megállt, körbenézett, majd hirtelen felvidult az arca és megindult az átellenes oldalra. Olasz köszöntések, bókok követték egymást és egyenlőre föl nem foghattam, mi váltott ki ekkora szimpátiát a férfiban, bár volt pár sejtésem. Amik hamarosan beigazolódtak, ahogy a csapat kicsit szétnyílt , felfedve újdonsült idegenvezetőnket. Egy kb 175 cm magas, vékony, gyönyörű nő állt előttünk mosolyogva, de ami leginkább megdöbbentett, az a szeme színe volt. Hihetetlen ibolyaszín... olyan volt mintha...vörös és sötétkék keveredett volna. Megráztam a fejem és igyekeztem elhessegetni egyre gyülekező, baljóslatú gondolataimat.

- Buon giorno! Jó napot mindenkinek! - köszönt csilingelő hangon. Mandy leesett állal bámulta a hihetetlenül szép nőt. Oldalba kellett bökni, hogy végre magához térjen és összeszedje magát. Aggódva néztem barátnőmre.

- Olyan, ..rossz előérzetem van.. nem is tudom... nem bízom ebben a nőben! - mondtam idegesen beharapva ajkam.

- Ugyan már! Csak féltékeny vagy... nem kellene mindenkit máris utálni, ha kicsivel is szebb mint te! - ezen igazán meglepődtem. Hogy én féltékeny? Komoly? Na ne ...ezt nem gondolhatja komolyan.

- Nevetséges vagy! - morrantam rá és elfordultam tőle. Remekül kezdődik a nap, máris összeveszek Mandyvel. Mi jöhet még? Inkább előre sétáltam, hogy ne kelljen folyton Mandy megsemmisítő pillantásait elviselnem.

- A nevem Pattie és én leszek a mai nap folyamán ,Volterra városában az önök vezetője. - Mintha ezt eddig nem tudtuk volna. Gondoltam megvetően és valóban el kellett ismernem, talán valóban féltékeny is vagyok erre a szoborszépségű nőre, de emellett ott volt a lelkem mélyén az a jól ismert vészcsengő, ami vadul igyekezett a veszély érzetét tudtomra adni. Tudtam, ha odarohanok valamelyik tanárhoz és előadom neki a megérzéseimet, csak legyint egyet, hogy biztos túl sokáig maradtam megint fenn és azt mondja, igyekezzek átvenni a hely szellemét...fotózzak. Pattie ennek ellenére jogosan mondhatta volna bárhol, hogy profi a szakmájában, olyan érdekességeket is elárult, amit a legtöbb egyetemen bizonyára nem is tanítanak - erre abból következtettem, ahogy a mi idegenvezetőnk nézett. Döbbenet és kételkedés ült az arcán, ahogy hallgatta a nőt. Lassan az egész csoport a nő bűvkörébe került, még én is arra eszméltem fel, hogy legalább fél órája egy képet se fotóztam, csak automatikusan követem a titokzatos idegent. Hirtelen megrémültem...velem eddig még sosem fordult elő hasonló, elég jól tudtam egy, vagy akár több dologra összpontosítani, de most valósággal megbabonáztak. Nagyot nyeltem és próbáltam valami jó indokot keresni, hogy megtörhessem a varázst. Végül mégis odaslisszoltam Mandy mellé, aki szájtátva, gyermeki lelkesedéssel itta Pattie összes szavát.

- Mandy! - ráztam meg vállát, mire bosszúsan felhorkant, mint akit egy kellemes álomból ébresztenek.

- Nekem itt valami akkor is bűzlik! Nézd meg a csoportot! Mintha bedrogozták volna.. - súgtam neki, de ő csak mérgesen legyintett.

 - Ugyan már .. figyeltél te egyáltalán arra miket mondott? Szerintem hihetetlen a csaj .. ú, hallgasd! Most jön a vámpírkiűzős rész! - lelkesedése fájdalmasan mellbe vágott, ahogy szinte rám se hederítve, félretolt az útjából és még közelebb furakodott az élen sétáló nőhöz. Követtem. Sötét pillantásokat küldve Pattie felé, vonakodva bár, de én is meghallgattam mit mond. A legendát befejezve tekintete rám villant . Szinte mohón .. pillantásától felfordult a gyomrom és görcsbe rándult. Egészen megkönnyebbültem, amikor végre valahára visszaérkeztünk a főtérre.

- És most, bizonyára George már említette önöknek - a keresztnevén szólítja? - Jön a meglepetés, cégünk ajándéka. - kirakatmosolya, melyben fogai akár a gyémántok ragyogtak , olyan heves ellenérzéseket ébresztett bennem, hogy el kellett fordulnom. Egyáltalán nem akartam megtudni, mi az a meglepetés. Odasiettem az egyik tanárhoz.

- Mrs. Wright ... öhm ...nem érzem túl jól magam. Nem maradhatnék inkább itt? - a pufók nő rám pillantott .

- Ms. Wendal. Már nincs sok hátra, bírja ki egy picit. A meglepetésről nem maradhat le! Ivott eleget? - válaszom egy félszeg bólintás volt, majd reménytelenül visszafordultam a csapathoz, a "szabadulás" útját keresve. Ha csak úgy lemaradnék, észrevennék, és visszajönnének értem, hogy magukkal cipeljenek meg nem is szívesen maradtam itt egyedül. Nem volt más választásom, velük kellett tartanom, addig is Mandyn tarthatom a szemem, mielőtt még valami esztelenséget csinálna, ami egyébként jellemző rá. Sietve felzárkóztam mellé.

- Na végre, már erre vártam, imádom a meglepetéseket. - mintha elpárolgott volna hirtelen irányomba az összes mérge.

- Aham , én is ... - mondtam nem túl meggyőzően.

- Jaj ne már! Tök király lesz, pont, mint a filmekben! - kuncogott , én pedig savanyúan elmosolyodtam. Pattiet követtük , aki először szűk kis mellékutcákba vezetett, majd be egy nagy ódon fakapun, ami bizonyára annak idején a település palotájának egyik mellékbejárata lehetett, mert irányban arra fele indultunk, ahogy sikerült megfigyelnem. Egyre inkább kezdett valami baljóslatú félelem rátelepedni az egész lényemre, szinte fojtogatott. Képtelen voltam felfogni, hogy lehetnek a többiek ennyire nyugodtak és izgatottak. Ők nem érzik , hogy valami itt nem stimmel?