Chapter Fourteen: Just A Dream

Sziasztok! Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ennyi időre magatokra hagytalak benneteket, de történt pár dolog és képtelen voltam a gép elé ülni és a bloggal foglalkozni. De most újra itt vagyok, egy extra hosszú résszel, ami remélem elnyeri a tetszéseteket. (:

A folytatást 15 megjegyzés után hozom..! Ha nem gyűlik össze, nem lesz rész, sajnálom!

Ölel: Amandaa

_________________________________________________________________

*** Amerika - Washington állam - Renton ***

A csendes kisváros álmosan terült el, dús erdőségek közt megbújva. Az eső, mint szinte minden nap, most is halkan szemerkélt. Az éjjeli vihar erősen megtépázott fákat hagyott maga után, mintegy emlékéül. Mindenki aludt, kivéve egyvalakit. Egy tizenhét éves forma lányt, aki az ablak alatti heverőn kuporgott, és kibámult a vigasztalan éjszakába. Olivia fázósan gömbölyödött össze, de nem akart visszafeküdni a biztonságot, valamint meleget ígérő paplan alá. Álma, mely oly' valószerű volt, hogy mindannyiszor beleborzongott, akárhányszor eszébe jutott, nem hagyta nyugodni. Nem volt tiszta álom, sok elmosódott folt vibrált benne, de az ereje, a fájdalom és a tömérdek érzés, ezek felkavarták. Tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy nővérével álmodott, aki már lassan egy éve tűnt el, de még mindig semmit nem hallottak róla.

- Hol lehetsz? – hajtotta homlokát a hűvös ablaküvegnek. - Nem haltál meg, érzem, tudom! - suttogta bele az éjszaka némaságába. A szülei teljesen le voltak taglózva, beleroppantak, hogy elvesztették egyik lányukat, biztosak voltak benne, hogy emberkereskedők, vagy gyilkosok áldozatául esett Jessie. Az iskola is teljesen felbolydult a hírre, hogy egy egész osztálynyi gyerek tűnt el Európában. A rendőrség alapos kivizsgálást ígért, de semmit nem találtak, semmiféle nyom nem utalt rá, mi történhetett. Még az európai hatóságokat is bevonták a nyomozásba, mégsem lett semmiféle eredmény. Arra gyanakodtak, olyan baleset érte őket, amiben minden bizonyíték megsemmisült, de csak találgattak. Az érintett családok petíciót indítottak, igyekeztek összetartani, hogy az eredmények előrébb haladjanak, de ahogy múlt az idő, a csalódottság, és kétségbeesés is úgy nőtt. Az iskola is csendesebb lett a megszokottnál, a hírt követően egy hétig gyászoltak, fekete lobogók kerültek fel a falakra, és minden nap, órák előtt egyperces csönddel adóztak az eltűntek emlékeinek, amikor már valóban nem tűnt úgy, hogy lehet még remény. Rettenetesek voltak azok a hetek. A hír, az igazgató arca, ahogy behívatta őt és szüleit, majd amikor közölte velük a rettenetes újságot, édesanyja elsápadó arca, apja halványszürke vonásai, mindez olyan élesen égett bele képzeletébe, hogy tudta, örökké emlékezni fog mindenre. Olivia hiába próbálta biztatni szüleit, hogy még van esély, akármikor előkerülhet nővére, a remény lassan benne is szertefoszlott. Egyedül ezek a baljós álmok mutatták, hogy valami mégis történik, amiről ők egyelőre nem tudnak, de ott van, létezik. Borzongva fordult végül el az ablaktól, hogy visszabújjon a meleg takaró alá. Az éjjeliszekrényen álló órára pillantva megállapította, hogy hajnali négy óra múlt, de kételkedett benne, hogy képes lenne még aludni, annyira felzaklatták az elméjében kavargó képek. Valahogy mégis álomba merült, de ezúttal a néma, megnyugtató sötétség fonta körbe lényét. Fájdalmasan rövid idő elteltével megcsörrent a vekker.

- Utálom ezt a... - morogta, miközben egyik keze kinyúlt a paplan alól, majd jobbára lelökte a szerencsétlen szerkentyűt, mialatt a gombokkal küzdött. Kikászálódott az ágyból, és becsoszogott a fürdőjébe.

- Uram-atyám! Mint akit megtéptek. - nyögte a tükörképére bámulva, ahonnan egy álmos, karikás szempár nézett vele farkasszemet. Világosbarna haja kócosan meredezett minden égtáj felé, és Olivia tudta, itt csakis a hajvasaló segíthet. Gyorsan lezuhanyozott, azt követően pedig rendbe tette az oroszlánsörényt amennyire tudta. Egy szintén gyors reggelit letudva, már lenn is volt a garázsban. A szülei alig voltak az utóbbi időben otthon. Apja, a munkájába temetkezett. Seattle-i lakásukban töltötte a hétköznapokat, ahonnan irányította a cégét, míg édesanyja korán elment a Rentoni ruhaboltba, amelynek a vezetője volt. Vagyis Olivia, ideje java részét magányosan, és barátaival töltötte. Az elmúlt egy évben kezdtek eltávolodni egymástól a szüleivel, ritkán beszélgettek. Közös program is csak hébe-hóba adódott, hisz olyankor az űr, ami fájdalmasan emlékeztette őket Jessie hiányára, még erőteljesebben jelen volt köztük. Olivia az eltelt idő alatt kialakította a saját kis szokásait, hogy a fájdalomról, és kétségbeesésről elterelje a figyelmét, de néha mégis erőt vettek rajta. Habár kellemetlenséggel járt, mindig várta a furcsa álmokat, melyek nővéréről szóltak. Ekkor tudta ugyanis, hogy valahol, valahogyan létezik a lány, de ezekről a különös látomásokról, ahogy ő nevezte, szüleinek nem beszélt, hisz tisztában volt vele, csak még jobban felzaklatná őket. Egyelőre megtartotta őket magának. Talán egyszer megosztja legjobb barátnőjével. Ő, talán megérti. De még nem jött el az ideje. A garázsba leérve, szeretetteljesen simított végig a kocsija oldalán, majd beszállt, és kényelmes tempóban elindult az iskola irányába. Ott a szokásos parkolójába állt meg, majd kiszállva becsapta maga mögött az ajtót, hogy aztán azonnal dühösen szitkozódni kezdjen, ugyanis az eső elkezdett szakadni, ő pedig ekkor jött rá, hogy az esernyőjét otthon hagyta. Kapucniját arcába húzva rohant be az épületbe. Remek, remélem eláztak a könyveim, - dohogott magában szarkasztikusan. A szekrényéhez trappolt, és mikor sikerült nem kis nehézségek árán kinyitnia a rozzant lakatot, végre megszabadulhatott terhétől, hogy másikat vegyen magához. Utálta a hétfőket, teljes szívéből, főleg, hogy matekkal kezdett. Szerencsére az iskola elég jó gondolatelterelőnek bizonyult, még ezekben a nehéz időkben is. Kissé mogorván lépett be a terembe, ahol már majdnem minden padban ültek a vidáman, egymással viccelődő osztálytársai. Lezöttyent saját helyére középtájon, majd miután előpakolta cuccait, elővette kedvenc könyvét is. Addig sem unatkozott, és nem gondolt nővérére sem annyit. Hallotta a szék csikordulását a maga melletti padsorból, ami azt jelentette, szomszédja is befutott. Hiába minden erőfeszítése, nem tudott a könyvre koncentrálni, egyfolytában az álma jutott eszébe. A sejtjeibe hatoló kín, a forróság, és a szívfájdalom, hogy képtelen segíteni Jessie-nek. Lemondó sóhajjal csukta be a könyvet, és felpillantott. De mielőtt még hosszasabban elgondolkozhatott volna, Jesy vágódott be melléje lihegve.

- Nem igaz! Már megint elaludtam. - dohogott miközben előszedte a cuccait.

- Mi lenne, ha mondjuk előbb feküdnél le legközelebb? - javasolta Olivia ártatlan arccal. Hát, igen. Jesy. A kissé duci, de mindig vidám lány volt Olivia egyetlen mentsvára a nehéz napokon, bármikor képes volt megviccelni a lányt.

- Bah! Ugyan! Gyárilag vagyok hibás, hisz tudod. - vihogta a másik lány. Erre Olivia is elmosolyodott, de mielőtt jobban belemerülhettek volna a viccelődésbe, belépett a tanár. Mr. Smith hangos puffanással ejtette a tanári asztalra a naplót, majd egy gonosz vigyorral az osztály felé fordult.

- Jó reggelt mindenkinek! Nos. Úgy gondoltam, kezdhetnénk a napot egy kis röppentyűvel. Bizonyára mindenki kellően érti az anyagot, és nem lesz gond. – fojtott, valamint hangos nyikkanások, hördülések, nyögések, és tiltakozó kiáltások hagyták el több tanuló száját e szavak hallatán.

- Jaj neee! - nyafogta Olivia is, fejét a padra ejtve, amin hangosan koppant. - Már csak ez hiányzott. Semmit nem tudok. - nyögte panaszosan, majd kínlódva felemelte fejét, hogy szembenézhessen a rettenettel, amit matekdogának hívnak. Valóban rettenetes volt, alig tudott pár kérdésre válaszolni.

**§*§**

- Öregem, ez a teszt rettentően szívás volt! – sóhajtotta Jesy, mikor óra után egymás mellett, jócskán megtépázott jókedvvel távoztak a teremből.

- Az. – Olivia nem akart belemenni a részletekbe, így csak némán bólogatott, néha pedig helyeselt barátnője szitokáradatára. Morcosan sétáltak szekrényeikhez, ahol Jesy kimentette magát, majd elsietett a mosdók irányába, így Olivia egyedül maradt. Dühösen hajigálta be könyveit, jókora döndülésekkel hívva fel magára nem egy évfolyamtársa figyelmét. Voltak, akik csak egy pillanatra méltatták, mások meg vihogva összesúgtak, amikor elhaladtak mellette, de Olivia egyiket sem vette észre, dühe annyira elhomályosította elméjét. - Gyűlölöm ezt a... - morogta, amikor hirtelen kuncogást hallott a háta mögül. Megfordulva Perrie-vel találta szembe magát, az oldalán pedig ott feszített Zayn Flinn. Olivia zavartan csapta be szekrényét, és intett félszegen másik barátnőjének. Remek, most totál hülyét csinált magából kettejük előtt. Zayn biztos tiszta dilisnek nézi. Valamiért, mindig zavarban volt a fiú közelségében. Nem volt belezúgva a legtöbb lánnyal ellentétben, csak nagyon furcsa, megfoghatatlan, kissé kellemetlen érzések fogták el. Viszont Perriet kedvelte.

- Hadd, találjam ki! Ismét nem sikerült a matekdoga. - nézett együtt érzően a megsemmisülten ácsorgó Oliviára. – Mondtam, hogy bármikor nyugodtan szólj, és segítek, vagy akár Zayn is. – dőlt a fiú oldalának, aki birtoklóan fonta karját a lány derekára. Olyan szép pár voltak, gondolta Olivia fájdalmasan, és elfordult, hogy ne kelljen a szemükbe néznie. Ma nagyon labilis lelkiállapotban találták meg.

- Hát, nem. Anyámék kicsinálnak, ha megtudják. Bár bizonyára nem is fogja őket érdekelni… – tette hozzá suttogva, de Zayn meghallhatta, mert összeráncolta homlokát, bár ezt Olivia már megszokta. A fiúnak döbbenetes hallása volt.

- Hiába járok koreptanárhoz, úgy látszik semmi haszna. - fancsali képe mosolyt csalt még Zayn arcára is. - Kár a pénzért! - csóválta meg fejét Olivia.

- Ugyan már! Ennyire csak nem rossz a helyzet! Ez most nem sikerült, de még semmi sincs veszve, ki tudod javítani. A végén még kiderül, hogy tök jó lett. - Olivia ezt szerette annyira Perrie-ben. Képes volt meglátni a dolgok pozitív oldalát, még a legreménytelenebb helyzetekben is. Nem tudta, mi lett volna vele, ha Jesy és Perrie nem lettek volna.

- Remélem, igazad lesz! - ekkor megszólalt a csengő. - Bocsi, sietnem kell törire. Majd ebédnél találkozunk! - azzal elsietett az épület másik végébe. Út közben összefutott barátnőjével, aki – mintha mi sem történt volna - vidáman csacsogott valamiről.

**§*§**

Az ebédszünet, valóságos megváltásként jött el. Olivia, Jesy-vel együtt sietett be az étkezőbe, ahol már jókora tömeg kezdett felgyűlni. Míg a sorban álltak, a lány Perrie-t kereste tekintetével, de nem látta sehol egyelőre. Olivia sajnálta, hogy Perrie nem lehet az évfolyamtársa, ugyanis nagyon kedvelte a lányt, amióta csak ide költözött. Mindig segítettek a másiknak, főleg akkoriban volt Olivia nagy segítsége Perrie-nek, amikor Zayn elhagyta. Abban a szörnyű időszakban, gyakran nyújtott támaszt Perrie-nek, majd a lány jó három napra eltűnt, és amikor újra előkerült, Zayn ismét vele volt. A fiú, ha lehet, még védelmezőbben viselkedett szerelmével, de Olivia ezt szerette bennük annyira, habár nem igazán értette a történteket, mindenestere, nem feszegette. Mindig meg kellett állapítania, mennyire tökéletesen összeillenek, még ha Perrie nem is érezte néha így, ugyanis párszor hangot adott kételyeinek. Ilyenkor Olivián volt a sor, hogy biztosítsa az ellenkezőjéről. Olivia azon kapta magát, hogy Flinnék asztalát bámulja, már vagy jó tíz perce, és meg sem hallotta, amikor Jesy kérdezett tőle valamit.

- Hahó, csajszi! Föld hívja, Oliviát! - lengette karját Olivia arca előtt, hátha felfigyel rá, az említett.

- Hm? Jaj, ne haragudj Jesy, én csak... - kezdett bele, de barátnője legyintett.

- Mindegy, csak annyit kérdeztem, nincs-e kedved eljönni velünk ma délután vásárolni. - Oliviának semmi kedve nem volt vásárolgatni, így csak félszegen megvonta a vállát, és egy bocsánatkérő félmosolyt küldött barátnőjének. Jesy-nek volt egy kisebb baráti köre, de Olivia velük soha nem tudott olyan mély ismeretséget kialakítani, mint szerette volna. Talán ha Jessie… Nem, erre most nem akart gondolni, nem szabad!

- Azt hiszem, ma nem fog menni. Matekot kellene tanulnom, meg törit, és... - hirtelen megbicsaklott a hangja, miközben egész testét jeges borzongás járta át. Az elméjébe tolakodó kép, pontosabban érzés letaglózta. Úgy érezte, a feje mentem kettéreped, és a tüzes kín elviselhetetlenül égette, majd meglátta Őt. A nővére dühös arcát. Aztán a kép szertefoszlott, és csak halvány töredékeket volt képes felidézni. Olivia úgy érezte, egy örökkévalóságnyi idő telt el, de a valóságban mindez pár másodperc alatt zajlott le. Nappal ritkán akadtak ilyen „látomásai”, de ez volt minden eddigi közül a legerősebb. Igyekezett mélyeket lélegezni, hogy lenyugtassa hirtelen őrült iramban zakatoló szívét. Az éles székcsikordulásra összerándult. Oldalra kapva a fejét meglepetten vette észre, hogy Zayn őt nézi. Arca elsötétült, megfejthetetlen kifejezéssel méregette a lányt, aki nem bírta sokáig ezt az átható tekintetet, és inkább elkapta a tekintetét. Vajon, mi üthetett a furcsa fiúba? Ez a nap kezdett egyre különösebb fordulatot venni. Viszont úgy tűnt, Jesy és a többiek semmit nem vettek észre abból, ami nemrég lezajlott Oliviában. Mikor legközelebb ismét visszapillantott Flinnnék asztala felé, látszott, hogy a legtöbbjük arcán feszültség tükröződik, de mielőtt Olivia jobban belemerülhetett volna a rejtélybe, a különös testvérek egy emberként álltak fel, majd kisiettek az ebédlőből. Ekkor tűnt csak fel neki, hogy Perrie nem volt velük. Vajon hová tűnhetett?

- Furcsa egy család. - motyogta alig hallhatóan. Bár ismerte Perrie révén valamennyire a Flinn testvéreket, eddig szinte csak Zayn-nel váltott néha pár szót. Lehet, mégis el kellene mennie a lányokkal vásárolni, addig is eltereli a figyelmét.

- Lena, mikor indulnátok vásárolni? - barátnője arca felvidult a kérdés hallatán.

- Úgy három körül tervezzük, az neked is megfelel? Jaj képzeld, nem is meséltem, a múltkor láttam egy eszméletlen édes rucit, feltétlenül látnod kell! - azzal belekezdett, részletesen ecsetelni, pontosan hogyan is néz ki az illető ruhadarab és, hogy mennyire méltányos áron adják, a kiárusítás miatt. Régebben, Olivia is lelkesen bekapcsolódott volna egy hasonló beszélgetésbe, de most csak csendben hallgatta barátnője duruzsoló hangját. Örült, hogy valami kicsit elvonja figyelmét a fájdalmas emlékképről. Már, ha emlékképnek lehet olyasmit mondani, amit az ember igazából meg sem tapasztalt. Próbálta elhessegetni a rémes érzést, amitől felkavarodott a gyomra, így inkább félretolta ebédje maradékát. Ugyanakkor, lelkiekben próbált felkészülni, hogy valahogyan ezt a napot is túlélje...