Chapter Thirteenth: Reunion

Sziasztok! Nem szeretnék sokat beszélni, csak a lényeget..! Köszönöm szépen a kommenteket. Tudom, hogy néhányan nem szimpatizáljak az ötletet, miszerint a kommentek után hozom a következő részt, de ez van. Látom a rendszeres olvasók tábora is gyarapodik, aminek nagyon örülök. Bloglovin-on is elérhető vagyok, tehát ott is nyugodtan be lehet követni. Köszönöm szépen azt a 2 díjat, amit kaptam, nagyon örülök nekik, de sajnos csak az egyik került ki a blogomra, amit Girl In The Mirror-tol kaptam. Paige Parker sajnos hamarabb törölte az oldalát, s így nem vehettem át tőle a díjat, de félreértés ne essek, emiatt nincs harag. Másik dolog, bele kezdtem egy új Justin-os blogba, ami egy Belieber lányról szól. (Na meg persze Justin-ról.) 1000%, hogy nem találkoztatok még olyan történettel, mint amit az új blogomba készülök írni. Oldalra ki van teve a történet URL címe, aki kíváncsi rá az ott megtekintheti.

Körülbelül ennyi lenne, amit most így gyorsan mondani akartam.

A következő résztől ismét 12 komment választ el titeket!

Jó olvasást!

- Love, Amandaa

_________________________________________________________________

***Jessie szemszöge***

A mai kiképzés elég vadra sikeredett. Moshe-val a közelharcot gyakoroltuk, és kicsit magával ragadott minket a hév. Egy biztos, Scooter nem fog majd örülni, ha meglátja a termet, és rájön, hogy a sima rendrakásnál többre lesz szükség. Minden esetre, jól éreztük magunkat, és végre Jerry is elégedett lehetett a képességeim fejlődésével. Soha nem hittem volna, hogy én is képes lehetek mindarra, amire a többi, régebbi gárdatag. Azon agyaltam, legközelebb talán már Kenny-t is kihívhatom egy párbajra, de legalábbis nagyobb esélyekkel indulok ellene, mint eddig. Persze legyőzni, erről még csak nem is álmodhattam. Puszta erővel természetesen, ugyanis a képességemmel könnyűszerrel kiüthettem volna őt is. Na de akkor hova lenne a móka?

- Te mondod meg Scooter-nek? – nézett rám Moshe, miközben a lakosztályok felé igyekeztünk.

- Valakinek meg kellene. – adtam kitérő választ. Moshe elégedetlenül felmordult.

- Jaj Jessie, ugyan már, hisz te vagy az új kedvence, ha te mondod el neki, biztosan elnézőbb lesz! – megforgattam a szemeimet.

- Jah, valószínűleg. És újabb fél évig nem mehetek még semerre. – vágtam egy grimaszt, mire mind a ketten felnevettünk. – Szerintem Selena-ra kellene fogni! – hajoltam közelebb, suttogóra fogva a hangomat.

- Ez nem is rossz ötlet! – csillant fel Moshe szeme, de aztán el is húzta a száját. – De… inkább passzolom, mert a megtorlás… - nem tudta befejezni, mert ekkor egy totál bepörgött Alice robbant be elénk. Koboldarcán elragadtatott kifejezés csillogott, amint megragadta a karomat.

- Na végre, hogy megvagy! – sikkantotta, majd rántott is magával. Elköszönni sem volt időm, már száguldott is a szobája irányába.

-Őőő, Alice? A szobám nem arra van. – igyekeztem tiltakozni, mire csak felmordult.

- Tudom, merre van a szobád, de most sürgős az ügy, és csak nekem vannak meg a megfelelő eszközeim. – ettől kicsit megrettentem. Ezt meg, hogyan érti? Mielőtt rákérdezhettem, vagy hangot adhattam volna ellenvetésemnek, már oda is értünk.

- Jól van, tűnés a fürdő, addig ki ne gyere, amíg tökéletesen tiszta nem vagy! – megszeppenve engedelmeskedtem. Ha Alice-en kitört az öltöztetősdi, akkor nekem már úgy is lőttek. Tíz perccel később egy szál törülközőben léptem ki, mert a ruháim nyomtalanul eltűntek.

- Elárulnád, mire készülsz? – sandítottam rá gyanakodva. Az ágyára egy halom ruha volt tornyozva. Ez tényleg nem néz ki valami jól.

- Jaj Jessie, ne legyél már ilyen! Meglepetésem van a számodra! – tapsikolta, és már kotorászni is kezdett a halomban. Sorra hajigálta félre, a szerinte nem megfelelő darabokat, én meg rezignáltan ereszkedtem le az ágy szabad végére. - Megvan! – kapott fel egy fekete miniruhát. Hangjától összerezzentem, annyira a gondolataimba merültem.

- Hm? – értetlen arckifejezésemre, bosszúsan ráncolta orrát.

- Ezt légy olyan kedves, és vedd fel. Jó kislány! – nyújtotta át nekem a ruhadarabot. Beküldött a fürdőbe, ahol alaposan szemügyre vehettem a „kiválasztottat”. Erős volt a gyanúm afelől, hogy ez direkt nekem lett készítve, valamelyik híres olasz divattervező által. Hát persze, Alice láthatott valamit. Vagy pont ő maga csinálta, mert mint kiderült, remek ruhatervezőnek bizonyult. Megesett, hogy ha a Volturi meg akarta újítani az „egyenruhákat”, őrá bízták a feladatot. A hosszú ujjú ruha egyszerű szabásában rejlett a nagyszerűsége. Kétoldalt, követve a testem domborulatait, egy kétujjnyi vastag, ezüstszínű selyemszalag futott, így azt a hatást keltve, hogy még karcsúbb vagyok. De ha ez nem lett volna elég, a mesteri darab gyönyörű csipkéből készült. Az eleje helyett, a háta lett mélyebben dekoltálva. Elkészülve, kiléptem a szobába, ahol Alice elégedetten végigmért, majd a parancsára leültem a fésülködőasztalához. Egy rejtett fiókból elővarázsolt egy egész sminktáskát, bár sejtettem, ez nem az egész gyűjteménye. - Maradj nyugton, meg ne moccanj! – pingálta ki a szemhéjamat egy visszafogott, de szemeket vonzó fekete árnyalattal. Hajamat hagyta szabadon a vállaimra omlani, csak a kósza, rakoncátlan tincseket tűzte hátra, melyek arcomba lógtak. Még szinte bele sem tűzte hajamba az utolsó hullámcsatot, már ragadott is karon, és izgatottan magyarázni kezdett. - Gyere, sietnünk kell! – csilingelte jókedvűen.

- Alice, mi ez az egész? – kérdeztem felszisszenve, de azért követtem. Volt egy sejtésem, de nem mertem beleélni magam, amíg nem biztos.

- Mindjárt meglátod, de gyere már, mert így oda a meglepiiii! – Hát rendben, akkor menjünk, - gondoltam, és egymás mellett suhantunk végig a folyosókon. A fogadócsarnok felé tartottunk, aminek hirtelen kinyílt a nagy faajtaja… Egy karmazsin szempár nézett velem farkasszemet, és a következő pillanatban már a levegőben pörögtem. Justin erős karjai szorosan fonták körbe derekamat, ajka az ajkamat csókolta. Mintha ezer éve nem láttuk volna egymást. Vajon ez mindig ilyen lesz? Bizonyára. De egy percig sem bánom! Minden megszűnt körülöttünk, csak mi voltunk jelen. A tudatom lassan elködösödő hátterében felrémlett, hogy ezt megháláljam Alice-nek. Mikor újra visszatért a valóság, már teljesen egyedül voltunk az előtérben.

- Annyira hiányoztál! – suttogta hajamba Justin, majd ismét lecsapott ajkaimra, mint akinek ez jelenti a levegőt.

- Ismerem az érzést… - mondtam elfúló hangon. Szavaimra elmosolyodott. – Ezek szerint minden rendben ment? Jól vagy? Nem esett bajod? – fogtam tenyereim közé arcát.

- Jól vagyok, semmi baj nincs. – mosolygott, de a szeme idegesen megcsillant. Természetesen nem kerülte el figyelmemet.

- Történt valami? – halkítottam le a hangomat. Ő kézen fogott, de nem mondott semmit. Némán sétáltunk vissza a szobájáig, ahol miután becsukta az ajtót, komoran felém fordult. Már épp kezdtem a legrosszabbra gondolni, amikor leült mellém az ágyra, és megfogta a kezemet.

- Minden rendben ment, de rábukkantam egy eléggé nyugtalanító nyomra. Az egészben az volt a legfurcsább, pontosabban néha úgy éreztem, mintha valaki blokkolná a képességemet. – homlokát gondterhelt ráncok barázdálták. A gyomrom tájéka kellemetlenül összeszűkült, ahogy eszembe jutott a saját, kellemetlen élményem. A ködszerű kavargás, valamint az a rettenetes fájdalom. - Egy halvány foszlányt sikerült csak elkapnom, de az viszont ide, Volterra környékére vezetett. – felszisszentem, és felpattantam.

- Ez biztos? – hirtelen nagyon rossz érzés fogott el, ahogy e szavak elhagyták ajkait. Itt ólálkodna a közelben, ez a bizonyos Titokzatos Idegen? – Ha így lenne, Alice biztosan látta volna… - jegyeztem meg bizonytalanul, mert jól emlékeztem még barátnőm szintén nyugtalanító szavaira. Előle a jövő tünedezett el, Justin nyomkövetői képessége sem működött, ahogy kell. És most még a viszontlátás örömét is elhomályosítja.

– Meg kell találnunk! – motyogtam mintegy magamnak. Idegesen sétálni kezdtem a szobában, mire egy kar fonódott derekam köré, megállítva.

- Nincs mitől tartanod, volt már rosszabb is, majd ezt az ügyet is megoldjuk – suttogta a fülembe. Lehelete csiklandozta bőrömet, amibe jólesően beleborzongtam. Úgy éreztem, elolvadok a karjaiban. Remekül értett a figyelemeltereléshez.

- Ez most komoly, nem éri meg elterelni a figyelmemet. – sóhajtottam, ugyanis az ajka lassan lekúszott a nyakamra. Hiába, az egy hónapnyi távollét mindkettőnkre hatással volt. Végül nem bírtam tovább ellenállni, és hagytam, hogy a kettőnkben tomboló olthatatlan szenvedély elvegye a maradék tudatos gondolatunkat is. Az egész éjjelt együtt töltöttük, alig szakadva el a másiktól. A teljesség érzését ilyen mértékig, talán még soha azelőtt nem tapasztaltam meg. A mély szerelmet, mely napról-napra csak erősödött a szívemben, szavakkal nem tudtam elmondani, de nem is kellett, mert amikor Justin szemébe néztem, a saját érzéseimet láttam visszatükröződni. - Mit gondolsz, ismét háború lesz? – kérdeztem csöndesen hajnaltájt. Szenvedélyünk kissé alább hagyott, így most erős karjaiban feküdtem, tökéletesen biztonságba érezve magam. Justin felkönyökölt, hogy rám nézhessen. A keskeny ablakon át beszűrődő hajnalpír hihetetlenül széppé varázsolta, amúgy is tökéletes vonásait.

- Nem tudom. Remélem, hogy erre nem kerül sor, bár Scooter már gondolkodik előkészületeken. – erre felkaptam a fejem.

- Komolyan? Nekem, miért nem említetted? – hangom idegesen csengett. – Ha ennyire komoly a helyzet, akkor... – finoman ajkamra tette mutatóujját, elnémítva. Bosszúsan összeráncoltam a szemöldökömet, miközben ujja a hajamat kezdte cirógatni.

- Nem kell máris pánikolni, ez a bevett eljárás. Csak felkészülünk, hogy ha mégis baj lenne, ne érjen minket meglepetés. – mosolya persze most is levett a lábamról, eloszlatva gondjaim egy részét.

- Igazad van, Jerry is említett nemrég valami hasonlót. – néztem rá elmélázva.Talán tényleg nem kerül harcra a sor. Talán… De ez a Titokzatos Idegen, akkor is nyugtalanító. Megráztam a fejem. Nem akartam, hogy a gondolata elrontsa a szerelmemmel együtt töltött értékes perceket.

- Úgy hallom, egyre ügyesebb vagy közelharc terén. Valamikor bemutathatnád személyesen is a tudományodat. – nézett rám büszkén, témát váltva.

- Hát, azért van még mit tanulnom, de a legutóbbi edzés, valóban nagyon eredményesen sikerült. Igaz, a terem megszenvedte… - kuncogtam, ahogy felrémlett lelki szemeim előtt ismét a terem látványa. - Scooter nem lesz boldog, bár lehet, már tud róla. – nevettem fel, mire Justin szorosan magához ölelt. Ahogy testünk összesimult, a vágy újabb hulláma ragadott magával. Azt hiszem, ezzel az érzéssel, soha nem fogok tudni betelni.

- Majd nekem is bemutathatnád ezt a tudományodat. – suttogta a nyakamba, miközben eddig hajamat cirógató ujjai a hátamra siklottak.

- Benne vagyok! – mosolyogtam bele követelőzővé váló csókba. Szerencsére még volt egy kevés időnk együtt, amit maradéktalanul ki is használtunk...