Chapter Nine: Mysterious stranger

Hey, sweeties! Íme az új rész! Köszönöm szépen a kommenteket! Büszke vagyok rátok! De nem is beszélek sokat. 10 komment után hozom az új részt! (:

Jó olvasást!

Love, Amandaa

_________________________________________________________________

Nem sokkal később, mindannyian a Trónteremben álltunk, és az érkezőkre vártunk. A jókora, kör alakú terem most tele volt sötét dzsekis, néma, és mozdulatlan alakokkal, akik feszült figyelemmel meredtek a kétszárnyú ajtóra. Scooter, Caius és Usher a trónjaikon ültek, személyi testőreik körülöttük. Köztük volt Alice is, aki közvetlenül Scooter trónja mellett jobb oldalt ácsorgott, biztos voltam benne, hogy erősen koncentrál minden változásra, ami a látomásaiban felmerül. Én valamivel hátrébb, Pattie mellett toporogtam. Ideges voltam, de ugyanakkor kíváncsi is, hogy mi fog következni. Kintről ekkor dulakodás zajai, és dühödt morgások szűrődtek be.

- Nyugalom, Jessie! - hallottam meg hirtelen Pattie suttogását, aki egészen közel hajolt a fülemhez, hogy csak én érthessem szavait. Ezek szerint az idegességem kiült az arcomra is, de félreérthette, ugyanis nem is annyira a zajok zavartak, sokkal inkább az a bizonyos balsejtelem, ami árnyékként telepedett rám. Alice aggodalma, a néha eltünedező jövőmmel kapcsolatban és az, hogy éreztem, mindennek valami úton-módon köze van a rejtélyes vámpírtámadásokhoz. Ekkor egy állatias üvöltés szelte ketté a terem néma csendjét, majd a kétszárnyú ajtó feltárult, beengedve Kennyt és Justint , akik egy dühösen vicsorgó, és hörgő vámpírt fogtak közre. Pontosabban vonszolták, ugyanis az idegen folyamatosan rángatta a kezeit bilincsbe fogó karokat. Mögöttük jött Alec, aki tekintetét mereven a fogolyra szegezte. Látszott, hogy nem könnyű kordában tartani, még Kenny arca is megfeszült a koncentrációtól, pedig ha valakinek, neki nem volt nehéz elbánni egy vámpírral sem. Az ismeretlen külseje zilált volt, szakadt és foltos ruhája lógott rajta. Szemei eszelősen villogtak, ahogy körbepásztázta a termet, kiutat keresve. Kíváncsian közelebb léptem egyel, hogy jobban szemügyre vehessem, habár  innen is tökéletesen ki tudtam venni a legapróbb koszfoltot is a vámpír arcán. Pillantásom találkozott Justin-éval, aki komor arccal nézett rám, amitől kellemetlen szorítást éreztem a gyomrom tájékán. Valahogy sikerült a két őrnek térdre kényszerítenie a hadakozó rendbontót, aki most ádáz tekintettel figyelte a felemelkedő Scootert.

- Selena, gyere ide kérlek! - intett lustán az angyalarcú lánynak, aki boldogan lépett mestere mellé. Egy apró kézmozdulat is elég volt, és az idegen ordítva fetrengett a láthatatlan lángoktól emésztve. Teste görcsös ívben megfeszült, miközben még mindig erősen tartották. Torkát újfent elhagyta a korábban is hallott, semmihez sem hasonlítható, rémisztő, vadállatias üvöltés. Megborzongtam a hangtól, de képtelen voltam levenni róla a tekintetemet. A látványa szinte mágnesként vonzott. Nem éreztem iránta szánalmat, vagy sajnálatot de tudni akartam miért hozták ide. Egyáltalán, mi a franc folyik kinn? Senki nem mondd semmit, ez így nem járja! Az ordítozás hirtelen abbamaradt. A csend szinte fájt, csak a furcsa vámpír lihegése hallatszott.

- Ki vagy, és mi a neved? Ki teremtett téged? - Scooter pattogó szavai egy vicsorgást köszöntöttek. Megint jött az üvöltés, Selena pedig egyre szélesebben mosolygott. - Újra megkérdezem. Ki vagy? - nyájas hangja bárkit megtévesztett volna.

- Taylor... a nevem Taylor. - lihegte morogva a kérdezett.

- Na tessék, megy ez, csak némi ösztönzés kell! - Scooter vidoran csapta össze tenyereit, de a hamiskás mosoly pillanatok alatt lehervadt az arcáról. - Ki a teremtőd?

- Nem... tudom... nem emlékszem! - Taylor arca megvonaglott, nyilvánvaló volt, hogy iszonyúan dühös, és utolsó csepp önuralmát emészti fel.

- Van klánvezéretek? - a srác szemében a kérdés megemlítésekor rémület csillant, látszott rajta, hogy valamit eltitkol.

- Nem vagyok egyik klán tagja sem! - válasza túl gyorsan, és idegesen szaladt ki a száján.

- Ejnye... Taylor, hát ennyire azt hiszed, hogy a Volturit be lehet csapni? - Scooter sajnálkozva megrázta a fejét, majd közelebb lépett. Egy félős arcú lány, árnyként követte, tenyere finoman súrolta a férfi vállát. Ő volt Renata, a személyi pajzs, ahogy Kenny emlegette mindig. Mielőtt elérhette volna, Taylor tekintete váratlanul rám villant, szemében pedig a felismerés szikrája lobbant. Amikor megszólalt tekintete gonoszan elsötétült, de mintha nem is a saját hangja lett volna. Megzavarodva meredtem rá, ő pedig egyenesen farkasszemet nézett velem. Tekintete mélyen az enyémbe fúródott, amitől a rosszullét kerülgetett.

- A Mesteremnek mégis csak igaza volt. Üdvözletét küldi... Jessie! A Sorsodat nem kerülheted el! -  sziszegte, majd eszelős nevetésben tört ki, ami nem sokkal később fájdalmas hörgésbe fulladt, ahogy elérte Selena ereje. Éreztem, hogy megdermedek és, hogy minden szempár rám szegeződik. Tanácstalanul lehajtottam a fejemet, nem akartam másokra nézni, hisz fogalmam sem volt, mit jelenthetnek a férfi szavai. Emlékek nélkül még vámpírnak lenni sem volt egyszerű.

- Selena, elég lesz. - Scooter felemelte kezeit, majd a férfi arcát két tenyere közé fogta. Taylor igyekezett félrehúzódni Scooter kezétől, de a két Őr nem engedte. Pár percig olvasott a gondolataiban, aztán reccsenés hallatszott. Tágra nyílt a szemem, miközben végignéztem, ahogy a vámpírt darabokra tépik, a részeit pedig kivonszolják elégetni. Ez volt életem első kivégzése, de nem a látottak rendítettek meg annyira, sokkal inkább, a vámpír felém intézett utolsó szavai. Mégis kicsoda lehet az ő mestere? Scooter vajon látott róla valamit a srác emlékeiben? És miért küldi nekem az üdvözletét? Ismerném? Nem, az képtelenség. Nem hinném, hogy akár egy vámpírt is ismerhettem, mielőtt én is azzá változtam. Persze ebben elég nagyot tévedtem, ugyanis Blake-ékkel nap mint nap találkoztam a texasi középiskolában, de rájuk nem emlékeztem. Ahogy másra sem...