Chapter Ten - Part One: Painful message and Farewell

Hello! Szeretném megköszönni a rengeteg komit és "tetszik" gombot. Örülök neki, hogy ennyi embernek tetszik a blogom. (Azt viszont szomorúan veszem tudomásul, hogy elvesztettem egy rendszeres olvasót.) Remélem a többieknek ezután se okozok csalódást. Ebben a részben találkozni fogtok a "vérfarkas" kifejezéssel. Nos, azért írtam bele, mert ez jutott az eszembe legelőször példának. (Remélem nem gond.) Szeretném ha most mindenki írna egy kommentet. Csak, hogy tudjam, a rendszeres olvasók közül mennyien/mennyire aktívak. 12 komment alatt, semmiféleképpen nem hozok új részt! Remélem megtudjátok csinálni!

Jó olvasást!

Love, Amandaa

_________________________________________________________________

Feldúltan robogtam be a szobámba, és belerúgtam az első, utamba kerülő holmiba. A hátizsák keresztül repült a szobán és a másik végében, hangos puffanással ért talajt. Lerogytam az ágyra, a tenyereimbe temetve az arcomat. Mégis mi volt ez? Ki a franc az a titokzatos mester? És miért nem mondd senki semmit? Az eset után biztosra vettem, hogy Scooter majd hívat, de ehelyett elbocsájtott azzal, hogy ha valamire rájöttek, azonnal szól. Valamit titkolnának előlem? A gyanú észrevétlenül ütötte fel a fejét bennem, és képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy a háttérben valami nagyon nincs rendben. Tanácstalanul álltam fel, és léptem oda a szekrényemhez, hogy keressek valami olvasnivalót, ami elvonja a figyelmemet, de mikor leemeltem a választott kötetet, iszonyú fájdalom hasított a fejembe. A könyv tompa puffanással ért földet, én pedig felkiáltottam fájdalmamban. A térdeim megroggyantak és nekitántorodtam a szekrénynek, ami vészesen megingott súlyomtól. Nem láttam, az agyamat belepte a sűrű, szürke kavargás. Tétován kinyújtottam a karomat, hátha sikerül elsöpörnöm az útból a zavaró ködöt. Természetesen hasztalan próbálkozás volt. A fájdalom ekkor váratlanul felerősödött, hullámokban jött, hosszan, elnyújtva lüktetett. A saját hangomat már nem is hallottam, de egy távoli suttogás egyre erősebben csengett a fülemben. A nevemet kántálta, engem akart. A hang ismeretlen eredete kezdett a pánik határára sodorni, én pedig felordítottam.

- Hagyja abba! Elég!  - távoli, gonosz kacaj harsant majd a köd eltűnt, hogy átadja helyét egy éjfekete szempárnak.

- Előlem nem menekülhetsz. Még a Volturi sem lesz képes megvédelmezni. Az enyém leszel, Jessie... - kéjes élvezettel ejtette ki a nevemet, mintha a puszta szó mámoros érzéssel töltötte volna el. Undor fogott el a hangjától, miközben a hasogató kín a fejemből lekúszott a testem többi tagjára is. Úgy éreztem, ismét égek, most tényleg porrá válok és nincs menekvés. Őrült kacaja sokáig visszhangzott tudatomban, még akkor is, amikor már régen elhallgatott. Először föl sem fogtam, hogy a fejem nem akar menten kettérepedni a hasogató fájdalomtól. Kapálózó kezem hirtelen valami keménybe ütközött, én pedig vakon oldalra akartam gurulni, de az előbbi valami ismét megakadályozott ebben. Mintha a nevemet mondogatták volna... Első reakcióm a pánik volt, hogy ismét hallom az őrült férfit, ugyanis abban biztos voltam, hogy nem nő az illető. A köd lassan kezdett eloszlani, és a furcsa élmény vele együtt szintén szertefoszlott, mintha soha nem is létezett volna. Szemeim hirtelen pattantak fel, és összerándultam, ahogy megláttam a fölém hajoló alakot. Először majdnem rátámadtam, de még időben észbe kaptam. Justin aggódva figyelt, de a karjaimat a biztonság kedvéért lefogta, nehogy ismét vagdalkozni kezdjek. Mozdulatlanná dermedtem, mire lazított a szorításán és letérdelt az ágyam mellé. Arcunk így majdnem egy vonalba került.Nem is emlékeztem, mikor kerültem ide. Talán ő emelt fel a földről.

- Mi történt? - suttogtam. A hangom erőtlennek, gyengének tetszett. Ő értetlenül összeráncolta a homlokát, és meg kellett állapítanom, hogy nagyon jól állt neki ez az arckifejezés, bár a mosolya volt az igazi.

- Furcsa. Épp hozzád tartottam, amikor meghallottam a kiáltásodat. Először azt hittem ismét Selena az. - erre mérgesen felmordultam - , de amikor beléptem, megláttam, hogy a földön fekszel, és... - elhallgatott.

- És? - kérdeztem élesen, miközben feljebb tornáztam magam az ágyon. Egyik tenyere még mindig a bal karomon nyugodott és ott, ahol a bőrünk összeért, szinte elektromos szikrák pattogtak. Mielőtt válaszolt volna, mellém ült az ágyra és végigsimított a kezemen.

- Úgy tűnt, nagy fájdalmaid vannak... és... mintha, valakihez beszéltél volna. - döbbenten meredtem rá, ugyanis alig emlékeztem valamire.

- Miért nem vagyok képes emlékezni rá? Ezt nem értem... valami baj lehet velem. - kétségbe esetten pillantottam rá, hátha ő tudja a megoldást, de a szemeiben ugyan azt a tanácstalanságot láttam visszatükröződni, amit magamban is éreztem.

- Valóban furcsa, én sem tudok rá magyarázatot adni. El kellene mondanod a mestereknek. - nézett rám komolyan, de én riadtan tiltakozni kezdtem.

- De hisz én sem tudom, mi volt ez! Mégis, hogy lennék képes elmagyarázni Scooternek, hogy mi történt velem? Alig emlékszem valamire, így itt még az ő gondolatolvasó tehetsége is kudarcra van ítélve. - Justin arca elkomorult és aggodalom barázdálta márvány sima homlokát.

- Aggódom érted, Jessie. Túl sok furcsa dolog történik mostanság, a vámpírvilág zúgolódik, nem könnyű mindenkit kordában tartani. Még szerencse, hogy a legtöbben rettegnek a megtorlásoktól. A Volturinak nagy tekintélye van a mi világunkban. Ennek ellenére akadnak, akik úgy gondolják, eleget uralkodtunk és ideje változtatni. És azt a vámpírt is túl könnyű volt elkapni, mintha direkt ezt akarta volna. Nagyon furcsán viselkedett. Az volt az érzésem, hogy nem volt önmaga. Vagyis nem teljesen. - töprengve hajtottam le a fejemet. Nem válaszoltam neki, nem tudtam mit mondhatnék. Talán mégis el kellene mennem Scooterhez, hátha ő többet ki tud deríteni, mi is történik velem. - Holnap küldetésre kell mennem! - bökte ki végül Justin, mire rá kaptam a tekintetemet.

- Ó... és hova? Meddig maradsz? Kik mennek? - záporoztak a kérdéseim, mire finoman ajkamra tette a mutatóujját. Arcán feltűnt jellegzetes, szívdöglesztő mosolya, amitől, ha ember lettem volna, biztos kihagy párat a szívverésem. A lélegzetem így is elakadt és csak bámultam rá. Egy pillanatra megfordult a fejemben, normális-e, hogy vámpír létemre ennyire le tud nyűgözni.

- Selena, Alec, Kenny és én megyünk  Amerikába, Seattle-be. Valaki újszülött vámpírokból sereget szervez, ki kell derítenünk mi célból. - keze most a nyakamra csúszott.

- Amerika? Akkor sokáig leszel távol. - szontyolodtam el, hisz tudtam, én nem mehetek még egy ideig küldetésekre. Valamint rettegtem tőle, hogy valami baja esik, de ezt nem akartam szóba hozni, hisz tudtam, ő a világ legjobb nyomkövetője és a Volturi egyik legkiválóbb harcosa Kenny mellett. Meg hát ugye, a büszkesége. Valamit a bennem lezajló érzelmi viharból mégis észrevehetett, mert finoman közelebb húzott magához és homlokát az enyémhez nyomta, majd behunyta a szemét.

- Minden rendben lesz, rutinfeladat, már rengetegszer kellett likvidálnunk újszülötteket. - mondta, szinte suttogva.

- És sereget? - a kérdés kiszaladt a számon, mielőtt jobban átgondolhattam volna. Egy darabig némán ölelt, majd kicsivel hátrébb húzódott és mélyen a szemembe nézett.

- Azt is. Hidd el, a Volturinak volt már sokkal rosszabb esete is, amikor a vérfarkasokkal kellett megküzdenünk, mégis mind itt vagyunk, és nincs semmi bajunk. Egy csapatnyi újszülött, aligha lesz képes kárt tenni bennünk. Ne aggódj, Alice is folyamatosan figyel majd minket, és ha bármi baj történne - de nem fog - , akkor abban a percben jön egy másik csapat. De mint mondtam, nem véletlenül vagyunk mi a rettegett Volturi Gárda. Az összes vámpír ismeri és féli a nevünket. Meg ott lesz Kenny is. Az is lehet, hogy már a puszta látványától meghunyászkodnak. - próbált kicsit felvidítani, és pozitív színben feltüntetni a küldetést. Képtelen voltam visszafojtani a mosolyomat, ahogy lelki szemeim előtt feltűnt a jelenet. - Így sokkal jobb! - viszonozta a mosolyomat, miközben hüvelykujja az ajkamon körözött. Egy darabig némán ültünk, élvezve egymás társaságát, hisz nem kellettek mindig szavak, hogy megértsük a másikat. Ez a fajta csönd nem volt feszélyezett, sokkal inkább megnyugtató.

- Bár én is veletek mehetnék. - sóhajtottam végül, miközben arcomat a vállára hajtottam. - Akkor legalább tudnék rád vigyázni. - erre felnevetett, amihez én is csatlakoztam.

- Már nem kell sokáig várnod, a kiképzésed és az egy év hamarosan letelik. - suttogta bele a hajamba, miközben keze a hátamat cirógatta. Szorosan magamhoz húztam, mintha többé nem akarnám elengedni. - A mesterek meg vannak elégedve veled, és az önkontrolloddal.

- Akkor telhetne, kicsivel gyorsabban is. - jegyeztem meg morcosan, mire tenyerei közé fogta arcomat, de utolsó mondatától felvidultam valamicskét.

- Hidd el... hamar el fog telni az a fél év... sőt, már nem is teljes fél év, valamint előttünk van egy egész örökkévalóság! A végén talán még meg is unjuk egymást. - szeme csillogott, ahogy tekintetünk találkozott és láttam benne a szenvedély szikráját. Még jobban hozzásimultam, amitől éreztem, hogy egész testében megremeg. Tetszett, hogy ilyen reakciót vált ki belőle a közelségem.

- Téged képtelenség lenne megunni. - hajoltam közel hozzá, úgy, hogy ajkunk majdnem összeért. Justin mohón vette birtokba ajkaimat, és ismét hálát kellett adnom az égnek, hogy nincs szükségünk oxigénre, mert akkor már bajban lettem volna. Lendületünk tovább vitt minket, és elterültünk az ágyon. Könyökével megtámasztotta magát, miközben fölém hajolt, alig húzódva el tőlem.

- Ígérd meg... - suttogta, de szemeit nem nyitotta ki. - Ha legközelebb ismét hallod azt a furcsa hangot, szólsz Scooternek és nem titkolózol előtte. Úgy is rá fog jönni. Nem szeretném ha valami bajod esne.

- Ígérem! - egyeztem bele kelletlenül. Reménykedtem, hogy soha többet nem kell átélnem azt a kegyetlen fájdalmat...