Chapter Six - Part Three: Begins Starting with Training

Tádáám :D El sem hiszem, hogy ez az én blogom és, hogy ennyien olvassátok. Nagyon, nagyon, nagyon szépen köszönöm a komikat!! ♥ Nem hittem volna, hogy tényleg megcsináljátok. :O Ráadásul ilyen hamar?! Fantasztikusak vagytok! Úristeeeeen... még most is alig hiszem el! *-*

Na, de a részre térve... :D

Megpróbáltam valami izgalmasat, újat, Jerry-set beleírni, amit végül is azt hiszem egész jól megoldottam. (:

Ebben a részben Justin kicsit megdolgoztatja Jessie-t, úgyhogy gooo olvasni, mert... 

8 komment = következő rész!

Jó olvasást!

Love, Amandaa ♥

_________________________________________________________________

- Ez... furcsa. - nyögtem, mire Jerry kíváncsian leguggolt társa mellé.

- Különleges erőd van! - motyogta, szinte csak úgy magának. - Érdekes... leginkább Alecéhez tudnám hasonlítani, de neki nem kell hozzá fizikai kontaktus, és te nem az érzékszerveket blokkolod, inkább a vámpír erejét iktatod ki egy időre. De vajon mi a leghosszabb időtartam? - töprengését egy dühödt morgás szakította félbe, ami Carin mellkasából tört elő. - Nyugi Carin, ez volt Jessie képességének másik fele. Jól vagy? - kérdezte, miközben nyújtotta a kezét, ha segítség kellene a másik vámpírnak a felálláshoz, de Carin mérgesen tolta félre, és mogorván feltápászkodott.

- Nem valami felemelő érzés. - sötét pillantásokkal méregetett, miközben leporolta a ruháját.

- Legalább lesz miről beszélnetek Kennyvel. - kuncogott a háttérben Justin. Köztudott volt ugyanis, hogy a két vámpír nem igazán szívlelte egymást.

- A véleményedet tartsd meg magadnak! - sziszegte a vámpírnő, miközben gyilkos tekintettel méregette a fiút. Justin békítőleg a magasba emelte a kezeit, jelezve, nem óhajt tovább vitázni.

- Na jó, ennyi elég volt mára. Carin, te elmehetsz. - nem kellett kétszer mondani, a nő már ott sem volt, magunkra hagyva minket. - Ne is törődj vele, majd megnyugszik. - legyintett Jerry, mikor látta rajtam a bűntudatot, ugyanis biztos voltam benne, hogy miattam, pontosabban a képességem miatt haragudott meg Carin. De nem tehettem róla, ösztönösen jöttek elő a dolgok, nem is gondolkoztam, amikor megragadtam. Még mindig nem voltam képes teljes mértékben irányítani a képességeimet, inkább azok irányítottak engem, ami nem lett volna rossz, ha nem Volturi gárdatagnak készülök. Teljes önkontroll, ez alapszabály volt itt, és nekem egyelőre nehezen ment. Persze az is igaz, hogy a többiek már több száz évesek, és hatalmas gyakorlattal rendelkeznek, de mégis frusztráló volt zöldfülűnek lenni, ráadásul egyedül.

- Most pedig, Justin, kérlek avasd be a közelharc alapjaiba Jessie-t. - a srác, arcán egy jellegzetes félmosollyal elém lépett, és mélyen a szemembe nézett.

- Az első és legfontosabb, amit soha, semmilyen körülmények között nem szabad elfelejtened, hogy ne támadj szemből más vámpírokra. Ugyan te mint újszülött nagyobb erővel rendelkezel, de a tapasztaltabbak tudják, hogyan játsszák ki ezt az erőt. A lényeg, hogy taktikázz! Használd a meglepetés erejét. El kell érnünk, hogy egy idő után ösztönösen, szinte tudatos gondolkozás nélkül cselekedj. Ez természetesen nem fog egyik napról a másikra sikerülni, de erre való a kiképzésed. Továbbá fontos, hogy ne engedd, hogy a hátadra ugorjanak, mert úgy a fejed majdhogynem teljesen védtelenné válik, így könnyű préda leszel. Ez vonatkozik az összes végtagra! - tette még hozzá, miközben tett pár lépést oldalirányba. Igyekeztem minden egyes szavát megfogadni és tudatosítani magamban, de nem igazán voltam biztos benne, mire számíthatok. - Most, hogy ezzel tisztában vagy, próbálj meg támadni! Nyugalom, nem fogsz bennem kárt tenni. - mosolygott rám, de én még így sem támadtam meg szívesen. Na, meg persze zavarban is voltam kicsit, nem akartam Justin előtt bénázni. Jerry-re pislantottam, de ő csak bólintott, majd intett a fejével a fiú irányába. Hát jó... igyekeztem kiüríteni a fejem, és hagytam, hogy az ösztöneim, amik eddig szunnyadtak, a felszínre törjenek. Emberi szemmel aligha lehetett volna látni a mozdulatomat, olyan gyorsan vetettem rá magam a srácra, de hamar a földön kötöttem ki.

- A francba! - motyogtam mérgesen, kerülve Justin tekintetét. Ő fel akart segíteni, de új taktikához folyamodtam. Megragadtam a karját, majd hirtelen megrántottam, és ő már át is lendült fölöttem, de biztos nem esett nagyot, mert a jellegzetes puffanás elmaradt. Kihasználva a pillanatnyi szünetet, felpattantam és szembe fordultam vele. Csak éppen arra nem számítottam, hogy ennyire közel lesz hozzám. Alig volt pár centi köztünk, és éreztem, hogy a közelsége megrészegít, majd lassan ki is ment a fejemből, miért is vagyok ott, ahol vagyok. Aztán a követező pillanatban bosszúsan mordultam fel, amikor karja a nyakamra fonódott.

- Lankadatlan éberség... - suttogta bele a fülembe, amitől megborzongtam. - Én most finoman bántam veled, de ha majd Kenny-vel kell megküzdened... nos, biztosíthatlak, hogy nem a gyengédségéről híres, főleg a kiképzésen átesőkkel.

- Jó tudni. - jegyeztem meg, de nem löktem el magamtól. Talán így is maradunk, ha Jerry nem köhint egyet.

- Justin, engedd el, hadd koncentráljon a küzdelemre. - azt hittem, a férfi mérges lesz, ezért igazán meglepett, amikor rá pillantva láttam, hogy a szája szeglete mosolyra húzódott, szemeiben pedig vidám fény csillant. Justin elengedett, ujjai finoman végigsiklottak nyakamon, majd hátrébb lépett. - Újra! - jött az utasítás Jerry felől. Ismét nekilódultam, de az eredmény hasonló lett, mint elsőre. Megint a földön fekve kötöttem ki.

- Attól félek, nincs nekem ehhez tehetségem. - húztam el csalódottan a számat.

- Nem szabad ilyen hamar feladni, Jessie! Mi azért vagyunk most itt, hogy neked segítsünk. Csak koncentrálj és sikerülni fog. Minden egyes vámpírban ott lapul az ösztönös képesség a küzdelemre. Csiszolni kell rajta, ami természetesen nem fog egyik pillanatról a másikra sikerülni. De ehhez a sikerhez te is kellesz. - úgy álltam ott, mint akit épp megszidtak, és úgy is éreztem magam, szégyelltem az ügyetlenségemet. Justin tenyere a vállamon pihent, mintha így akarná tartani bennem a lelket, mintha a puszta közelsége energiával tölthetne fel. Legszívesebben megfordultam volna, hogy a karjaiba vessem magam, de nagy nehezen leküzdöttem ezt a vágyamat. Jerry addig nem hagyott nekem nyugtot, amíg legalább egyszer én „győztem” le Justint, de akkor is sejtettem, hogy hagyta magát a földre lökni, mert már így is eléggé kezdtem bepipulni. Egyszer véletlenül még a képességemet is kivetítettem rá, amitől összecsuklott, mint egy rongybaba.

- Justin! Jaj, ne haragudj, jól vagy? - hajoltam fölé aggodalmasan, amikor végre kinyitotta a szemét. Láttam rajta, hogy picit kótyagos, de az ereje nagyon hamar visszatért, és egy fél pillanattal később már ismét előttem magasodott.

- Persze, jól vagyok. Hűha, Kenny nem is említette, hogy ennyire furcsa érzés kiütve lenni. - csóválta meg a fejét. - Pedig Alecet egyszer megkértem, tesztelje rajtam az erejét, de ez teljesen más. - pillantott rám, és egy röpke másodpercig fellángolt tekintetében a tűz, de még időben elkaptam a fejem, mert ezt a pillantást nem bírtam volna sokáig elviselni. Annyira vonzott, mintha egy élő mágnes állt volna előttem, mintha ő lett volna az én kiegészítésem, a felem. De fogalmam sem volt róla, Ő vajon hasonlóan érez-e, mert annyi időt még egyszer sem tudtunk kettesben tölteni, hogy komolyabb témákba belemenjünk.

- Rendben van, Jessie, mára ennyi. Holnap ugyanekkor, ugyanitt! - biccentett nekem Jerry, majd elbúcsúzott tőlünk, és elsietett. Hirtelen ráébredtem, hogy csak mi ketten vagyunk az egész teremben, de most egyikünk sem szólalt meg. Hosszasan néztünk egymásra, és eközben úgy éreztem, bármit képes lennék kiolvasni a fiú tekintetéből. Olyan szép volt. Ennyire még soha nem figyeltem meg, és most teljesen elvarázsolt a látványa. A levegő szinte pattogott a köztünk feszülő energiáktól, azon sem csodálkoztam volna, ha hirtelen elkezd minden szikrázni. Keze ekkor felemelkedett, és leheletfinoman végigsimított arcomon. Levegő után kaptam, de nem hajolt közelebb, ahogy vártam.

- Mennem kell... - hangja szomorkásan és csalódottan csengett, de volt még benne valami, amit nem tudtam értelmezni. Talán... valamiféle vágyakozás? Sóvárgás? Lehetséges lenne?

- Máris? - csúszott ki a számon, mire elmosolyodott.

- Sajnálom. Ígérem, legközelebb több időnk lesz együtt, de most mennem kell, váltás van az őrségben. - keze lassan visszaereszkedett oldala mellé, de még mindig bizsergett az arcom, ahol bőrünk összeért.

- Hát jó... - leheltem szinte hangtalanul. - Akkor legközelebb. Holnap? - néztem fel reménykedve.

- Scooter dönti el, kit rendel melléd, de talán reménykedhetünk. - mosolya egyre szélesedett, mire én sem bírtam megállni, és szám szeglete megrándult. Nem értettem, miért érzem úgy magam, mintha soha többé nem láthatnám, hisz minden nap találkozunk, ő is a Volturi tagja.

- Menjünk! - intett az ajtó felé. Hirtelen azt kívántam, bár megfogná a kezemet, de a termet végül némán, egymás mellett sétálva hagytuk el...