Chapter Five - Part Three: Ability

Sziasztok! Kimondhatatlanul büszke vagyok rátok! Nagyon szépen köszönöm a kommenteket!

Mint látjátok, megváltozott a fejléc, amit egy nagyon kedves, ügyes és segítőkész lánynak köszönhetek. Én személy szerint imádom! *-* Úgyhogy nagyon köszönöm!

Ez a rész nem lett valami hosszú, de ettől eltekintve remélem tetszik. (: 6 komi után hozom a következő részt!

Jó olvasást! (:

Love, Amandaa

_________________________________________________________________

- Ez mégis mire volt jó? - törtem ki dühösen. Szinte észre sem vettem, hogy kiabálok, de Justin arca meg sem rezdült. - Ezentúl mindig megkínoznak kicsit? Mindenkinek a képességét kipróbálják rajtam, hogyan tudom hárítani? - Justin hagyta, hadd tomboljam ki magam, miközben leereszkedett az ágyam szélére. Üvölteni tudtam volna mérgemben, és a torkom kaparása sem segített lecsillapodnom. Még szerencse, hogy hirtelen semmi törékeny nem akadt a kezeim ügyébe, mert az nem élte volna túl a találkozást.

- Meg kell tanulnod, hogyan kezelheted a képességedet. - felhorkantam. Mintha nem tudtam volna, nagyszerű!

- Erre magamtól is rájöttem. De... nincs valami kevésbé fájdalmas módja? - dühöm, ahogy jött, el is párolgott, én pedig reményvesztettem rogytam le a hideg kőpadlóra. Meredten bámultam ökölbe szorított kezeimet, mintha ezzel könnyebbé tehetném a helyzetemet. Hallottam az ágyrugó halk nyikorgását és a puha lépteket is. Behunyt szemmel is meg tudtam volna állapítani, milyen irányból és sebességgel közeledik felém, de erre most nem volt szükség. Kezei megfogták az enyémeket, és finoman felhúzott a fal tövéből. Komolyan a szemembe nézett, én pedig éreztem, hogy abban a percben elvesztem a tekintetében, de igyekeztem nem finom metszésű ajkait bámulni. Kényszerítenem kellett magam, hogy feljebb nézzek, bele a szemeibe.

- Tudom, hogy ez most nagyon nehéz. A kiképzés eleje kemény, soha nem csupa móka és kacagás, de tudnod kell, ez a te érdeked is! Jól kell használnod a képességedet, hogy a rád bízott feladatokat maradéktalanul és tökéletesen teljesítsd! Fel kell térképezni, mire vagy képes, mekkora a tűrőképességed. - tekintete, ahogy beszélt, lassanként ellágyult. A büszke maszk, ami vonásain uralkodott, apránként lehullott, felfedve igazi valóját. Képtelen lettem volna megszólalni, így csak bólintottam. Talán csak a szemem káprázott, de mintha közelebb hajolt volna, de ekkor döngő léptek hangzottak fel kintről, majd hangos kopogtatás zavarta meg a szoba csendjét. Szinte tapintható volt, ahogy a különleges pillanat szertefoszlott. Csalódottan és kellemetlen szorítással a gyomrom tájékán néztem Justinra, aki szintén némán figyelt, szemeiben a saját érzéseimet láttam visszatükröződni.

- Szabad! - kiáltottam ki, kicsivel hátrébb lépve. Justin eközben rendezte vonásait, ismét felvéve szokásos arckifejezését, kihúzta magát, de még egyszer rám villantotta lenyűgöző mosolyát. Kenny hatalmas alakja nyomakodott be az ajtón.

 - Pattie mindjárt itt van, ideje lenne lemenni. - vigyorgott rám vidáman, majd tekintete Justinra siklott.

- Ne várakoztassuk meg a vacsoravendégeinket! - paskolta meg barátja vállát Justin, majd mind a hárman kisiettünk. Útközben Alice is csatlakozott hozzánk, valamiről vidáman csacsogott, de én képtelen voltam rá figyelni. Alig vártam, hogy ismét érezhessem, ahogy az isteni nedű csillapítja a torkomat ostromló lángokat. Szerencsémre a felemelő élményre nem kellett sokat várnom, Pattie ízletes lakomával szolgált, habár utána ismét gyűlöltem magam, amiért ezt tettem az emberekkel. Hisz nekik is volt családjuk, én meg csak úgy elvettem tőlük az életüket. A „vacsora“ után kaptam némi szabadidőt, gondoltam, kihasználom, és felsiettem a könyvtárba. Meglepve tapasztaltam, hogy teljesen egyedül vagyok, de ez nem is volt baj. Legalább kicsit egyedül lehetek a gondolataimmal...