Chapter Five - Part One: Ability

OMG.. Alig hiszek a szememnek. O.O Kevesebb, mint 3 hónap alatt elértük a 2000 feletti nézettséget és itt még nincs vége..! Az elmúlt pár hónap alatt, 8 rendszeres olvasóval gazdagodott a blogom és 34 megjegyzéssel. Nagyon hálás vagyok Nektek!! Nélkületek nem tartanék itt. Az elmúlt időben rengeteget fejlődtem az írás terén és ezt csakis Nektek köszönhetem! Ezért arra gondoltam, hogy azoknak, akik rendszeresen írtak véleményt a történetről, elolvasom a blogukat. Úgy érzem tartozom ennyivel. (:

De, hogy a részről is essen pár szó... Elég hosszúra sikeredett. Legalábbis azt hiszem. Tartogat egy kis meglepetést, úgyhogy szerintem érdemes elolvasni. 5 komi után hozom a kövit! :D

Jó olvasást!

Love, Amandaa

_________________________________________________________________

Hosszú volt az éjjel, többször is majdnem erőt vett rajtam az őrület, amit a fel-feltámadó szomjúságom okozott, de mindannyiszor sikerült elterelnem a gondolataimat, habár már alig vártam a következő „vacsorát”. Kinn már hajnalodott, amikor végre kopogtak az ajtón. Reméltem, hogy Justin jött, de az illat, amit megéreztem, nem tőle származott. Nem, ez valaki, akit még nem ismerek. Leginkább az orgonára emlékeztetett az illata, de képtelenség lett volna konkrétan meghatározni, annyira egyedi és jellegzetes aromája volt. Ösztönösen tudtam, hogy bármikor képes lennék ismét felismerni. Na igen, egyike azon vámpírképességeknek, amiknek örültem.

- Szabad! - kiáltottam, mire az ajtó feltárult és én a földkerekség talán legszebb nőjét láttam meg, aki kedvesen mosolygott rám. Hirtelen nagyon picinek és jelentéktelennek éreztem magam.

- Szervusz! - hangja lágyan csilingelt, nem is, szinte éneklésnek éreztem. - Pattie vagyok, de már gondolom tudod. Remélem, nem volt nagyon kényelmetlen az első éjszakád. - mosolygott továbbra is, majd belém karolva kivezetett a szobából a folyosóra, ahol egy eddig ismeretlen őr nézett velem farkasszemet. Hát, azért még mindig elég komoly őrizetem van. De talán jobb is... féltem ugyanis, mikor vesznek rajtam erőt annyira az ösztöneim, hogy csak mások segítségével tudom őket kordában tartani. Már alig vártam, hogy végre leteljen ez az egy év. Sok gyakorlásra lesz szükségem, annyi szent.

- Kényelmes volt. Csak... - masszíroztam meg önkéntelenül is a torkomat.

- Igen, tudom. Az első hónapok elég kellemetlenek, a szomjúság szinte egyáltalán nem szűnik meg. Bár ehhez képest te meglepően jól viseled. Scooter valósággal el van ragadtatva, és be kell valljam, én is. - kicsit kezdtem zavarban érezni magam, ennyi dicséret hallatán.

- De néha nagyon nehéz. - jegyeztem meg csöndesen. - Néha legszívesebben hagynám, hogy a vágyaim eluralkodjanak és csak kövessem az ösztöneim... - megráztam a fejem. Pattie együtt érzően nézett rám, hisz vámpírmemóriájának köszönhetően jól emlékezett saját „ifjúkorára“, amikor hideggé változott. Gyönyörű folyosókon haladtunk végig, a legtöbbet híres festők tájképei és portréi díszítették, mellettük pedig antik tárgyak, szobrok, falikárpitok sorakoztak. Egyszóval döbbenetes értékek és gazdagság. Pattie észrevette, hogy lenyűgözve figyelem a Volturi gyűjteményét.

- Scooter a művészetek pártfogója, ha teheti, mindenhonnan beszerez egy-két híres tárgyat. Ez mind - intett körbe -, amit itt látsz, csak egy része a gyűjteményének. Mindenkinek nagyon kell ügyelnie, nehogy egy is közülük megsérüljön, mert az súlyos következményeket von maga után. - a nő arcára pillantva el tudtam képzelni, miféle következményekről lehet szó. - Fontos, hogy ne beszélj soha, semmilyen körülmények között az Öregekkel tiszteletlenül, még akkor sem, ha az, amit mondanak neked, nem teszik. Ne feleselj vissza, különösen Caius gyűlöli, ha valaki akadékoskodik. De ami a legeslegfontosabb - itt tartott egy apró szünetet, és láttam, hogy felméri a terepet -, ne bosszantsd fel Selena-t, mert az neked fog fájni. Bólintottam, jelezve, hogy mindent felfogtam és igyekszem szem előtt tartani.

- Hova megyünk? - csúszott ki a számon, mert nagyon kíváncsi voltam és képtelen voltam türelmesen kivárni, amíg Pattie elárulja.

- Mindjárt meglátod. Először ki kell deríteni, hogy is működik a képességed, csak azután kezdődhet meg a kiképzésed. - oh... hát persze, a képességem. - Úgy hallottam, Kennyn sikeresen letesztelted. - kuncogott fel a magas nő.

- De az nem akarattal volt. - mentegetőztem sietve. - Én sem tudom, hogy csináltam. - ingattam a fejem bizonytalanul. - Csak annyira emlékszem, hogy irtó dühös voltam rá és... ő meg összeesett. - Pattie kíváncsian figyelte arcomat, majd bátorítóan megszorította a karom.

- Hamarosan minden a helyére kerül. Gyere, mindjárt ott vagyunk. - azzal megszaporáztuk lépteinket, bár már így is normál vámpírtempóval siettünk. A folyosók, ahogy egyre mélyebbre kerültünk a föld alatt, eldísztelenedtek. Szépek voltak ugyan, márványborításúak, de értéktárgyak már nem szegélyezték. Végig elegáns, de mégis egyszerű lámpák adtak némi fényt. Már kezdtem azt hinni, sosem érünk oda, amikor Pattie hirtelen megállt, én pedig majdnem belerohantam, annyira lefoglaltak saját gondolataim. Előrelépett, majd kinyitott egy boltíves ajtót. Odabenn egy élesen kivilágított négyszögletű terem fogadott. Már vártak minket.  A három dzsekis alak eddig csöndben beszélgetett, de érkezésünkre mindannyian felpillantottak. Justin magas, szikár alakját azonnal felismertem, és éreztem, ahogy a tökéletes nyugalom szétárad a tagjaimban. Mellette állt egy sötét bőrű férfi, aki kíváncsian mért végig. Ő nem a Volturik jellegzetes sötét dzsekijét viselte, bizonyára nem tartozott közénk. A harmadik és egyben utolsó személy egy középkorúnak tűnő nő volt, akit még sosem láttam. Pattie magabiztosan besétált előttem és köszönt a benn tartózkodóknak. Justin mellett elhaladva rámosolygott a fiúra, aki viszonozta a gesztust. Ettől valamiért görcsbe rándult a gyomrom, és egy pillanatig csalódottság kavarodott fel a lelkem mélyén. Erősen kellett koncentrálnom, hogy a kíváncsiságom kerüljön előtérbe. Hosszan elmélkedni és kielemezgetni saját érzéseim labirintusát nem maradt időm, ugyanis az új arcok hamar elterelték a gondolataimat.

- Jessie, ha jól sejtem? - lépett hozzám közelebb a sötét férfi.

- Igen. - biccentettem félszegen, mialatt jobban szemügyre vettem az idegent. Haját egészen rövidre nyírva hordta, sötét bőre haloványnak, fakónak tűnt. Modern, hétköznapi ruházatot viselt, amivel nem tűnt volna ki a tömegből. Talán csak szeme vörössége lett volna árulkodó. Jóképű fickó volt, minden tekintetben, de végül is egy ronda vámpírt sem láttam még eddig. Arcán sunyi mosoly ült, de tekintete elkomolyodott, ahogy odaért hozzám. Megkockáztattam egy oldalpillantást Justin irányába, de amikor a tekintetünk összevillant, éreztem, ahogy a bensőm fellángol. Inkább gyorsan elkaptam a tekintetemet, de a különös, mégis kellemes érzést már nem voltam képes feledni, de mire vélni sem. A mellette álló nő közömbös képpel méregetett, láthatóan nem izgatta túlzottan az események alakulása. Pattie időközben eltűnt, észre sem vettem, mikor hagyta el a termet.

- A nevem Usher. Bizonyára sejted, miért jöttem. - mikor látta bólintásomat, folytatta. - Scooter régi barátom, és megkért rá, hogy derítsük ki, miben is áll a képességed. Furcsa volt. Idegesnek éreztem magam, bár a szívdobogás hiányzott, és vele együtt minden más is, amit emberi koromban megszoktam. A tenyerem nem kezdett izzadni és a térdem sem remegett. Nagyon nehéz volt mindehhez hozzászoknom. - Nos. A dolog lényegében egyszerű, de nem mindig kellemes. Leginkább a gondolatolvasáshoz tudnám hasonlítani. Megkeresem és a felszínre hozom a képességedet. Lehet, hogy utána azonnal tudni fogod, hogyan kezeld, de lehet, hogy még hetekbe telik, amíg rájössz a helyes használatára. Minden esetre, tudni fogjuk, mi a tehetséged. - ekkor még közelebb lépett hozzám, én pedig farkasszemet néztem Usherrel. Egy pillanatra ijesztő fényt láttam megvillanni a tekintetében, és valahol mélyen az a bizonyos vészcsengő megszólalt, de hamar el is múlt a kellemetlen érzés, így félretettem a bizalmatlanságomat. Igyekeztem győzködni magam, hogy ez csak az idegesség miatt van. Gyorsan elkaptam a tekintetemet. Usher mély, zengő hangja ismét betöltötte a termet.

- Készen állsz? - mélyen belélegeztem, majd kifújtam a levegőt, habár semmilyen hatást nem gyakorolt rám.

- Kezdhetjük. - próbáltam ellazulni, de nem nagyon ment.

- Most hunyd be a szemed és igyekezz semmire sem gondolni. - úgy tettem, ahogy kérte, de a gondolatokkal meggyűlt a bajom. A férfi két tenyerét a halántékomhoz szorította és mély koncentrációba merült. Először azt hittem, nem történik semmi, de az első furcsa kis csípésnél kezdtem gyanakodni. Nem valódi csípés volt, inkább mentális jellegű, mint amikor egy kellemetlen inger éri az embert. Különös képek és érzések villantak fel lelki szemeim előtt, mindegyik értelmetlen és kusza. Majd újabb különös dolog történt. Hirtelen megéreztem Ushert. Olyan volt, mintha a tudatunk eggyé vált volna. Ő irányította a gondolataimat, mintha hipnózisban lennék. Egyre mélyebbre ástunk a tudatomban, amikor iszonyú kín hasított belém, én pedig felkiáltottam és megroggyant a térdem. Halványan érzékeltem, amint két erős kar feltámogat, de a megpróbáltatás még nem ért véget. Újabb fájdalomhullámok öleltek körbe, én pedig egyre dühösebb lettem, mígnem valami „kirobbant“ belőlem. A mentális erő mindannyiunkat letaszított a lábunkról. Pár pillanatig sötét volt, mintha elájultam volna, de ekkor egy ismerős arc kúszott be elém...