Chapter Twelve - Part Two: Unsettling trail

Hello beauties! (: Hogy tetszik az új dizájn? Tudom, hogy nem illik az ilyen fajta történetekhez, de már untam a sötét színeket. Ez egy kicsit vidámabb és élénkebb lett az oldal, ami nekem tökre bejön.

Utoljára 3 héttel ezelőtt jártam itt, és azóta rengeteg dolog történt.

29 (+1) rendszeres olvasóval büszkélkedhet a blog.

Végre, nem kellett nyúzni benneteket, hogy hol van már az a nyomorult 10 komment.

Éés...

Megkaptam az ötödik díjamat!

Ezek után már csak egy nagy "KÖSZÖNÖM" és egy "I LOVE YOU GUYZ" felirat hiányzott, ami Nektek szól! Remélem még hosszú ideig kitartotok mellettem és olvasni fogjátok az irományaimat.

12 megjegyzés után hozom a frisset! (:

De nem is húzom tovább az időt!

Jó olvasást!

Love, Amandaa

_________________________________________________________________

***Justin szemszöge***

- Ki vagy? – a kislányos hang angyalian hangzott volna, egy egészen más közegben, de most hátborzongatóan hatott. A vámpír ismét vergődni kezdett Kenny vasmarkai közt, vadul vicsorogva fogva tartóira.

- Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, mondok neked bármit is! – köpte a szavakat, miközben mellkasa mélyéről fenyegető morgás tört fel.

- Hogy egyesek milyen naivak… - sóhajtott Selena, közelebb lépve. Szerencsére a város legszélén, olyan helyen voltunk, ahol ember alig fordult már meg, így a rettenetes hörgés, és üvöltés nem zavarta meg senki lelki nyugalmát. Én eközben folyamatosan figyeltem, hátha elkapok újabb foszlányokat, amik közelebb vihetnek minket a Titokzatos Idegenhez, de eddig semmi említésre méltót nem tapasztaltam. Zavart, hogy nem láttam tisztán. A szálak szerteszét futottak, majd néha újra összpontosultak, de soha nem mutattak konkrét személyre. És ez aggasztott. Sejtettem, hogy egy nagy erejű vámpírral lehet dolgunk, aki hasonlóan Scooter-hez, erős csapattal vette körbe magát, de a lehető legkevesebb nyomot igyekezett maga után hagyni. Profi lehet, azt meg kell hagyni. A huzavona eltartott még jó fél óráig, amikor hirtelen megéreztem valamit. Nagyon halvány nyom volt, csak azért hittem „szimatomban”, mert évszázados gyakorlatra tettem szert.

- Selena, azt hiszem, megvan amiért jöttünk. – néztem társamra, aki félrebiccentett fejjel figyelte áldozatát. A vámpír már-már aléltan lógott Kenny vasmarkai közt, a folyamatos kínzás hatására.

- Pedig már épp kezdtem élvezni. – sóhajtotta, mire Alec mellé lépett, és kiterjesztve erejét elvette a vámpír érzékeit. Mindannyian kérdőn pillantottak rám.

- Nagyon gyengén, de éreztem egy nyomot, ami továbbviheti a kutatásunkat. – arcomon gondterhelt redők jelentek meg, mialatt elmélázva figyeltem a foglyot.

- Éspedig? Nyögd már ki végre, mi az! – toppantott Selena türelmetlenül. Vörös szeme gonoszan összeszűkült, ahogy gyerekes türelmetlensége előtolakodott, a higgadt, unott maszk mögül. Mély lélegzetet vettem, és társaimra néztem komoly arccal.

- Volterra, vagy legalábbis annak környéke. – feleltem. A többiek értetlenül meredtek rám.

- De hát ennek így semmi értelme! – csattant fel Kenny. – Onnan jövünk, de ott semmiféle nyomra nem bukkanunk, erre idejövünk Amerikába, és itt meg kiderül, hogy Volterrába vezetnek a szálak? – mordult fel Kenny. Védekezőn felemeltem kezeim.

- Nagyon gyengén éreztem! Sőt, a legfurcsább az volt, hogy semmit nem éreztem tisztán, mintha minden összekuszálódott volna. Vagy mintha köd takarná el a tisztánlátást… – utolsó mondatomat önmagamnak szántam, mert eszembe jutott, mikor Jessie összeesett egy láthatatlan erőtől. Később azt mesélte, csak a ködszerű kavargásra emlékezett, ami elborította elméjét. Ez az eset most kísértetiesen hasonlított, az ő által tapasztaltakra. Selena megvetően felhorkant.

- Ennyit ér a nyomkövetői tudományod. Ha a mester ezt megtudja… - kezdett volna bele litániájába, de ekkor új illatot sodort felénk a szél. Egy ember volt a közelben. Nem akartuk felhívni magunkra a figyelmet, így nem végezhettünk itt és most az áldozattal. Villámgyorsan eltűntünk, mielőtt az idegen elérhetett volna hozzánk. Az óvatlan vámpírból ennél többet nem tudtunk kihúzni, így nem maradt más hátra, mint a likvidálása, majd minél előbb hazamenni. Scooter-nek azonnal tudnia kell a fejleményekről.

**§*§**

(Volterraban)

A három méltóság a trónjain ült, amikor beléptünk a trónterembe.

- Áh! Végre! – sóhajtotta hosszan Scooter, miközben felemelkedett ültéből. Selena széles mosollyal sietett mestere elé, aki arcon csókolta a lányt.

- Remélem, jó hírekkel szolgáltok! – csapta össze tenyereit, vörös tekintetét rám függesztve. Kenny és Alec mellettem álltak, egyenesen, moccanás nélkül.

- Félek, nem teljesíthetem kívánságodat teljesen. Az újszülött sereget Blake-ék ugyan sikeresen likvidálták, de ami azt a titokzatos idegent illeti… - mély levegőt vettem. – Érdekes, és egyben nyugtalanító nyomra bukkantam. A szálak nagyon kuszák, és leginkább a semmibe vesznek, de volt egy… Nos, volt egy olyan, ami nagyon halványan, de Volterra irányába mutatott. – a teremben lévők egy emberként, azaz vámpírként hördültek fel. Az ódon falak földöntúlian visszhangozták a suttogást, Scooter pedig megdermedve meredt a nyomkövetőre.

- Ez mégis, hogyan lehetséges? – hangja remegett az elfojtott indulattól. Tiszteletteljesen lehajtottam a fejem.

- Nem tudom, mester. Bár az a gyanúm, ez a bizonyos idegen blokkolja valamiképpen a képességemet, de az is lehet, hogy különleges képességekkel rendelkező tagokat gyűjtött maga köré. – Scooter orrlyuka idegesen kitágult, szája pengeéllé szűkült. Odalépett a másik férfihoz, majd megfogta a kezét. Gondolataiban olvasott, hogy megismerhesse mindazt, amit kiváló gárdatagja tudott.

- Nos, drága testvéreim... – fordult fivérei felé -, ez roppant mód nyugtalanító. Az ellenség talán soraink közt rejtőzik. Ki kell derítenünk, így van-e! Ha bárki furcsát észlelne, a legapróbb jelét a gyanúnak, azonnal jelenti nekem! – a suttogás elhalt, helyette síri csönd telepedett a teremre. Scooter visszafordult a négy gárdatag felé. Vörös szemei szikráztak. - Jól dolgoztatok. Most pedig elmehettek! – intett kezével, azzal visszasétált a trónokhoz, hogy Usher-rel és Caius-szal tanácskozhasson. Tiszteletteljesen meghajtottuk magunkat, majd elindultunk kifelé. Töprengve követtem Kenny-t a mellékfolyosó irányába, de még szinte át sem léptem a küszöbön, amikor csodás látvány tárult a szemem elé. A legszebb meglepetés, amit csak kaphattam. A túloldalon, ugyanis Jessie állt, egy lélegzetelállító ruhában. Odarohantam hozzá, mire megszűnt minden más, ami nem kettőnkről szólt. Ha csak egy kis időre is, de az Idegen nyugtalanító gondolata is szertefoszlott...