Chapter Twelve - First Part: Unsettling trail

Hello everyone! Már megint nem kaptam meg a kommenteket, de ettől eltekintve meghoztam az új fejezetet. Pedig úgy volt, hogy nem kaptok frisset, amíg nem gyűlik össze a 14 komi. De túlságosan is szeretlek benneteket ahhoz, hogy ezt megtegyem veletek. Köszönöm a 27 (+1) feliratkozót és a kommenteket. Nagyon aranyosak vagytok! (:

A részről:

Ezúttal kicsit eltértem a megszokottól és Justin szemszögéből írtam le a dolgokat. Mivel a rész rövid lett és a kedvem is jó, ezért most csak 10 kommentet kérek. Kérlek, csináljátok meg! Ne hiába jártassam a számat, és írjak ilyen precíz munkát. Köszönöm! Ja, és legyetek szívesek a másik blogomba is benézni +kommentelni: http://ifyoucrushtoyourdoom.blogspot.com

Jó olvasást mindenkinek!

Love, Amandaa

_________________________________________________________________

***Justin szemszöge***

A küldetés már lassan négy hete tartott, és kezdtem unni a várakozást, valamint az is bosszantott, hogy nem hívhatom fel Jessie-t. Nagyon hiányzott, bár tudtam, a küldetés fontossága az elsődleges jelenleg, és semmiféle hibát nem engedhetek meg magunknak. Blake-ék, és az újszülött hadsereg ügye végül könnyedén megoldódott, az amerikai klán elvégezte a piszkos munkát helyettünk is. Nem avatkoztak közbe, hanem igyekeztek kideríteni minél többet arról a személyről, aki mindezt szervezte. Scooter abban reménykedett, így közelebb juthatunk ahhoz a bizonyos, Titokzatos Idegenhez is. A fővámpír úgy sejtette, lehet összefüggés a kettő közt. Erre, végül nem találtunk konkrét bizonyítékokat, de én rábukkantam pár – eleinte-, érdekesnek ígérkező nyomra, viszont később azok is mind zsákutcának bizonyultak.

Tisztában voltam vele, hogy hamarosan vissza kell térnünk városunkba, de addig is igyekeztem minden erőmet arra összpontosítani, hogy eredményeket is fel tudjak mutatni. Néha az volt az érzésem, mintha blokkolnák a képességemet. Mindemellett, Selena is kezdett egyre türelmetlenebbé válni, így a csapattal úgy döntöttünk  adunk magunknak egy plusz napot, hátha mégis rálelünk valamire, de kezdem kételkedni a sikerben, holott ha valaki, én aztán soha nem gondolok a kudarcra. A szállodai szoba unalmas, szürke színe sem vidított fel, ahova néztem, mindenütt a lassan málló tapéta látványa fogadott. Mellkasom előtt összefont karral álltam az ablak előtt, lustán kémlelve a lent elterülő város éjszakai életét. A távolban valahol részeg banda üvöltözött, valamin veszekedtek. Némileg közelebb, autók robogtak el lomhán. A halandók gyarló, és egyszerű világa terült el előttem, ahova egykor én is tartoztam... De az már nagyon rég volt. Túl sok mindenre nem is emlékszem emberi mivoltomból. Csak Londonra (Ottawa, Kanada), ahol születettem. És édesapám arcára. Erről még soha senkinek, még a legjobb barátomnak, Kenny-nek sem meséltem, pedig ha valakivel, akkor a nagydarab vámpírral igazán mély barátságot ápolok évszázadok óta. Egyetlen emlékem van az apámról  az is meglehetősen homályos, kissé elmosódott, nehezen felidézhető. De ott van, megőriztem, a szívem mélyére zártam, és soha el nem engedem. Nem kötött sok minden a halandó léthez, már rég elfeledtem, milyen volt egykoron embernek lenni, de ez olyasvalamiként maradt meg bennem, amitől nem akartam megválni. Még mindig emlékszem az apám ravasz de mosolygós arcára, ahogy szeretettel nézett rám. Boldog család voltunk, egészen amíg...

Gondolatmenetemet egy hirtelen jött ajtócsapódás, majd mérges szitkozódás zavarta meg. A kép szertefoszlott, helyét átvette a jelen üressége, a várakozás türelmetlensége. Egy Volturis soha nem türelmetlen, így hát igyekeztem ismét magamba sulykolni a jól ismert mondást. Mikor sikerült visszatérnem teljesen a jelenbe, megfordultam, hogy szembe találjam magam egy meglehetősen dühös Kenny-vel. Kérdőn felvontam a szemöldököm és vártam, hogy megszólaljon.

- Ne is kérdezd. - legyintett. - Selena már megint ugráltatott, néha igazán elegem van abból a kis... - a mondat végét nem lehetett érteni, de az arckifejezése önmagáért beszélt.

- Ne húzd fel magad rajta, nem éri meg. Úgyis mi járunk rosszabbul. - sétáltam lustán az egyik ágyhoz, majd leereszkedtem rá.

- Igazad van Biebs, de néha igazán visszafoghatná magát! Scooter túlságosan engedékeny vele. - "Mint egy agyonkényeztetett gyerek!" - gondoltam magamban, bár ezt mindenki tudja a klánból. Szóvá tenni senki nem merte, hisz akár az életével, pontosabban a halhatatlanságával is fizethetett volna érte. Tehát egy út maradt csak: tűrni, és elkerülni, amennyire csak lehetséges. Nagydarab barátom lassan lenyugodott, unaloműzésként a TV csatornáin szörfölgetett, bár tekintete a távolba révedt, láthatóan nem volt teljesen jelen, gondolatai messze kalandoztak. Talán épp Camillára gondol, vagy a küldetésükön töpreng? Már épp azon filóztam, hogy lemegyek, és teszek egy sokadik kört a városban, valamint annak környékén, amikor érzékeim kiélesedtek, nyomkövetői ösztönöm fellángolt. Felpattantam, és egy szemvillanás alatt az ajtónál termettem.

- Kenny, azt hiszem, nyomon vagyunk! - sziszegtem barátomnak, aki azonnal felélénkült. A következő pillanatban már ott magasodott mellettem. Mint egy ragadozó, amint szagot fog, és már készen is áll, hogy leterítse áldozatát. Az jól összeszokott párosunk a boszorkány szobájához robogott, ahol Selena csatlakozott kettősükhöz. Én vezettem a csapatot, utánam jött Selena, Alec, a sort pedig Kenny zárta. Sötét dzsekinkben csak egy villanásnak tűntünk a félhomályos, koszos sikátorok sűrűjében. Éjjeli káprázatként hatottunk. A vadász teljesen átvette bennünk az irányítást. Tökéletesek voltunk, a legveszedelmesebb ragadozók, amely valaha létezhetett a Földön. Elmémben különböző érzések, hangfoszlányok villogtak. Nem volt gondolatolvasás, nem láttam konkrét emlékképeket, de ismertem az illetőt, a gondolatainak a lenyomatát, és mindent, ami őt jellemezte. Éreztem, szagoltam, tapintottam, anélkül, hogy valaha is láttam, érintettem volna. Már nagyon közel jártunk, tudtam, hamarosan elkapom az áldozatom. A következő sarkon befordulva megpillantottam a férfit. Minden szál hozzá vezetett, a nyomkövetőim tehetsége most sem tévedett. Mielőtt a másik vámpír védekezhetett volna, rávetettem magam, és a falnak löktem. Kenny is ott termett, és hárította a rá irányuló csapásokat. Selena lustán lépett közelebb, unottan figyelte, ahogy lefegyvereztem az áldozatomat. Még kicsit hagytam, hadd élvezzék ki a helyzetet, majd mielőtt elfajulhatott volna minden, erőmet az ismeretlenre fókuszáltam, aki rettenetes sikolyt hallatva összerogyott. Kenny azonnal megragadta, majd felrántotta, miközben én szorosan mellette álltam, ugrásra készen. Vörös szemeim szinte izzottak a vadászat izgalmától...