Chapter Eleven - Part One: Camilla's secret

Halii! (: Visszatértem. Tegnap értem haza, hajnalban és bármilyen furcsa is a számomra, egyáltalán nem vagyok fáradt. Pedig hajnal 5-kor feküdtem le. Na mindegy...

Mint látjátok új dizájn került a blogra. Nekem nagyon tetszik. Véleményem szerint ideje volt, hogy változtassak a kinézeten. (: Nektek mi a véleményetek róla?

A rész nem lett túl hosszú, de legalább több, mint a semmi. (:

Örömmel látom, hogy 18(+1) rendszeres olvasóm van. Köszönöm szépen! Tőlük is várom a kommenteket!

De nem is dumálok többet. 13 hozzászólás=új rész.

Jó olvasást!

Love, Amandaa

_________________________________________________________________

Nagy nehezen erőt vettem magamon és megfordultam. Annyira zaklatott voltam, hogy észre sem vettem a szembe jövő alakot, csak az elhaló sikoly, majd az azt követő tompa puffanás jelezte, hogy valakit elgázoltam. A barna hajú nő volt az, aki nemrég hozta Scooter üzenetét.

- Jaj, ne haragudj, annyira röstellem. - léptem oda, hogy felsegítsem. A nő zavartan bámult rám, de elfogadta a segítséget. - Jól vagy? Nem sérültél meg? - mértem végig, de nem tűnt úgy, hogy bármi baja lenne, az ijedtségen kívül.

- Minden rendben. - épp elakart menni, de hirtelen feltámadt a kíváncsiságom, ugyanis ekkor beugrott, ki is ez a nő. A Volturi recepciósa. Camilla, ha jól rémlik.

- Camilla vagy ugye? Én... Jessie, bár ezt szerintem tudod. - nyújtottam felé a kezemet. Camilla félszeg mosoly kíséretében viszonozta a gesztust. Igyekeztem minél finomabb lenni, nem szerettem volna eltörni a kezét. Még így, fél év távlatából is nehezen tudtam alkalmazkodni újdonsült erőmhöz, amit vagy egy ruhadarab vagy egy berendezési tárgy bánt, de szerencsére ez mindennaposnak számított, így nem okozott problémát, beszerezni egy újat.

- Igen. - pillantása a vállam fölött a liftajtókra siklott, és alig észrevehetően szomorkásan felsóhajtott. A furcsa az volt, hogy bár éreztem illatát, ami kimondottan finom volt, mégsem váltott ki bennem vérszomjat, legalábbis akkorát, hogy ne bírjam visszafogni magam. Én sem értettem egészen, de már most nagyon megkedveltem ezt az ember nőt, és bántam volna, ha valami baja esik, ami itt sajnos elég könnyen megtörténhet, hisz mégis csak vámpírokkal teli épületről van szó.

- Van kedved beszélgetni? - szaladt ki a számon, mire egy pillanat erejéig rémület csillant a szemében, de ugyanakkor mohó izgalom is, hisz nyílt titok volt, hogy Ő is vámpírrá szeretne válni, de Scooter még nem döntött véglegesen a sorsáról. Talán abban reménykedett, hogy én, az új, nagy becsben tartott tag, talán közbe tud járni az érdekében.

- Persze, csak... még el kell rendeznem pár dolgot, aztán... - intett kezével bizonytalanul a pultja felé, én pedig megértően bólintottam.

- Rendben, mennyi időre van szükséged? Ha gondolod visszajövök ide. - közben elértünk a recepcióra és Camilla már neki is látott, hogy az aktákat szépen sorba rendezze, és a számítógépén kezdett el valamit ügyködni, de a kérdésemre felemelte a fejét, és most már kedvesen mosolyogva válaszolt.

- Úgy egy óra. Találkozzunk akkor itt! - bökött a pultra. Én beleegyezőleg bólintottam, azzal elsiettem. Utam a lakosztályok felé vezetett, de út közben belebotlottam Mosheba. A nagydarab férfi jókedvűen üdvözölt.

- Hello, Jessie! Hová, ilyen sietősen? Nem kiképzésen lenne a helyed? - bírtam a férfit, de most idegesített kicsit. Hátravetettem hosszú, barna hajamat és teljes lelki nyugalommal válaszoltam.

- Nem, majd később, Jerry most nem ér rá. Justiniéktól búcsúztam el, most indultak. - hangom a végére már morcossá vált, mert nem örültem neki, hogy az elkövetkezendő hétben, vagy hetekben nem láthatom az imádott fiúmat, Justint.

- Ó, hát persze. - vihogott idétlenül Moshe, mire bezsebelhetett tőlem egy megsemmisítő pillantást. - Az új "álompár"!

- Jaj, ne kezdd te is! - sóhajtottam fel ingerülten. - Hadd találjam ki, Kennytől vetted át?! - vontam fel szemöldökömet.

- Mondhatni... de különben is, olyan aranyos kis pár vagytok, Justin jól beleválasztott! - csipkelődött még egy kicsit, de most kezdtem nagyon unni.

- Kiszórakoztad magad? Jó, mert most mennem kell. - azzal ott hagytam, a még mindig rötyögő férfit. Egy biztos, a hírek itt fénysebességgel terjednek, főleg, hogy Alice és Pattie szinte azonnal szétkürtölték anno az összejövetelünket. A kis Alice, egészen bezsongott, annyira fel volt pörögve, hogy attól féltem, rosszul lesz, ami persze egy vámpír esetében, eléggé abszurd lehetőség. Mintha csak meghallotta volna gondolataimat, mellém szegődött a semmiből. Pontosabban nem a semmiből, hanem egy mellékajtóból, de olyan villám gyorsan, hogy alig vettem észre.

- Na végre, téged kerestelek! Nyugi, tudom, Camillával van találkozód, de gondoltam, hogy addig se unatkozz, átjöhetnél hozzám, mert nem tudom eldönteni mit vegyek fel. - ezen nagyon meglepődtem. Hisz Alice mindig tudta, mit fog felvenni, divattippeket pedig főként Pattievel szoktak megtárgyalni, nem pedig velem. - Pattie is mindjárt itt lesz! - újságolta lelkesen, majd karon ragadott, és elkezdett végigvonszolni a folyosón, ami a szobákhoz vezetett. Amilyen apró volt, akkora erő lakozott benne. - Justin miatt pedig ne aggódj, nem lesz semmi baj, folyamatosan figyelem. - nézett rám a szeme sarkából, mert én ismét visszasüppedtem az aggodalmam egyre mélyülő ingoványába. Alice, mint kiderült, remekül értett a figyelemeltereléshez, így az a majdnem két óra szinte észrevétlenül elröppent, és amikor ijedten az órára pillantottam, megnyugtatott, hogy Camillának akadt egy kis gondja, így amúgy is potyára mentem volna le hozzá...