Chapter Eight - Part Two: Surprising News

Halii (: 11 megjegyzés? 7 érdekes és 6 menő? Nagyon szépen köszönöm! Büszke vagyok rátok! :')

Mint látjátok, meghoztam az újabb részt. Remélem tetszeni fog és ide is kapok pár komit. (:

10 komment=következő rész!

Jó olvasást!

Love, Amandaa

_________________________________________________________________

- Már alig vártam, mikor szánja rá magát! - bordaropogtató ölelésben részesített, majd nagy nehezen hajlandó volt elengedni.

- Árulj el nekem valamit, Alice! - toltam el magamtól kissé, hogy a szemébe tudjak nézni. - Mióta tudod? - a fekete hajú lány, enyhén bűnbánó arccal pislogott fel rám, de szája szegletében ott bújt meg a mosoly.

- Ó, már az elején láttam, hogy lesz köztetek valami. Persze a látomásaim eléggé képlékenyek, szóval apró döntések is teljesen más végkifejletet hozhatnak, de kettőtök esete egészen más volt. Szinte mindig ugyan azt láttam! - vigyora itt még szélesebb lett. - Selena miatt viszont egyáltalán nem kellett volna aggódnod. - erre csak a szememet forgattam.

- Most őszintén, te nem láttad még őket, milyenek amikor kettesben beszélgetnek? Legalább szólhattál volna, ha tudod előre, hogy így alakulnak az események. Megspórolhattam volna magamnak egy kellemetlen incidenst. - morgolódtam, miközben felhúztam a szemöldököm, de nem voltam különösebben bosszús, ahhoz túlságosan is boldognak éreztem magam.

- Selena mindenkivel így viselkedik, ő egyszerűen ilyen. Valahogy, a kisugárzása okozza, hogy a férfiak annyira közvetlenül, és fesztelenül viselkednek a közelében, de Justinnal semmi közük nincs egymáshoz. Bár be kell vallanom, eleinte én is azt hittem lesz köztük valami, de soha nem láttam őket a jövőben együtt. - ekkor megragadta a karomat, hangja már nem csengett annyira vidáman, szemeiben aggodalom csillogott. -  Minden okkal történik, Jessie! - komolyodott el, ahogy áthatóan tanulmányozta az arcomat. - Valami beárnyékolja a látomásaimat, ha a jövődet kémlelem. Nem mindig, de úgy érzem, vigyáznod kell... - elbizonytalanodva pislogott rám, én pedig megborzongtam szavai hallatán. Furcsa volt, ez a hirtelen hangulat váltás Alice részéről, és baljóslatú gondolatok kezdték egymást kergetni elmémben. Lehet, hogy nagyobb árat kell majd fizetnem a boldogságomért, mint gondolnám? Vajon, mi lehet az, ami beárnyékolja a látomásokat? Egyáltalán, létezik ilyen? Nyitva kell tartanom a szememet.

- De hisz te magad mondtad, hogy képlékenyek a látomásaid! És még én aggódok túl sokat! - próbáltam vidámabb mederbe terelni a beszélgetés folyamát. Alice rám mosolygott, de ekkor pillantása üvegessé vált, és a távolba meredt. - Alice? Alice! - először megijedtem, mert még soha nem láttam Alice-t, amikor látomása támadt, de hamar rájöttem, és türelmetlenül toporogva vártam, hogy ismét visszatérjen a valóságba. A másodpercek csigalassúsággal vánszorogtak, mikor hirtelen kitisztult a tekintete és kissé megrázkódott. Idegesen pislogott párat, miközben vörös tekintetét felém fordította.

- A Trónterembe kell mennünk! Most! - karon ragadott ismét, és már vonszolt is maga után. Apró termete ellenére hihetetlen erő lakozott benne.

- Várj, Alice, mi ez az egész? Mit láttál? - igyekeztem megtudni valamit, ugyanis nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság, de ugyanakkor egyfajta kellemetlen balsejtelem is a hatalmába kerített, hogy valami nincs rendjén.

- Most nem mondhatom el, mindjárt megtudod! Csak siess! - hangja nagyon idegesen csengett, nyoma sem volt benne a vidámságnak, ami eddig szinte látható auraként vette körbe. Elképzelésem sem volt, mi válthatta ki belőle ezt a viselkedést, de nem ellenkeztem, szorosan a nyomában futottam. Szerencsére hamar odaértünk, pedig út közben Alice több embernek is szólt, hogy jönnie kell sürgősen. A három mester a trónjaik mellett ácsorgott, fojtott hangon tanácskoztak valamiről, hangjuk halk susogásnak tűnt a jókora, ódon falú teremben. A toronyból beszűrődő napfény hosszú csíkokat festett a kőpadlóra, amit megbűvölten figyeltem. Nagyon hiányzott már a szabadság, annyira kimentem volna, de tudtam, erre még legalább egy fél évet várnom kell, ami elszomorított. - Mester! - Alice odalibbent Scooterhez, és a kezét nyújtotta neki. A férfi egy szó nélkül megragadta a felé nyújtott kart, és homloka szinte azonnal gondterhelt redőkbe gyűrődött.

- Az ügy egyre bonyolódik. - morogta összeráncolva szemöldökét. - Moshe! - intett magához egy középmagas férfit, aki eddig a trónok mögött ácsorgott némán, mozdulatlanul.

- Igen, Mester? - hangjának mély basszusa betöltötte a termet. Kihúzva magát, majdnem annyira magas volt, mint Kenny, de a nagydarab vámpírt nehéz volt lekörözni ezen a téren.

- Szólj az itt maradott gárdatagoknak, hogy jöjjenek mind a Trónterembe. Azonnal! -  Scooter hangja élesen, idegesen csattant. Moshe kiviharzott, miután fejet hajtott, én pedig némán, kérdő tekintettel pillantottam Alice-re. Ő válaszképp megrázta a fejét, fekete hajtincsei táncoltak az arca körül. A terem feszült csöndbe borult, nekem pedig fogalmam sem volt arról, hogy mi fog történni...