Chapter Seven - Part One: Misunderstandings and Kiss

Halii (: Nos, mint látjátok meghoztam a következő részt. Nagyon köszönöm a kommenteket! Igazán hálás vagyok érte! (: De örülnék, ha azok az emberek is komiznának, akik eddig nem tették. A folytatás 9 komment után várható! (:

Jó olvasást!

Love, Amandaa

_________________________________________________________________

A napok egyre gyorsabban peregtek, ahogy beindult a kiképzésem. A képességemet már egészen jól tudtam kezelni, és Jerry azt tervezte, hamarosan egyszerre több támadó erőt kell majd kivédenem. Én ugyan kételkedtem benne, hogy ez jó ötlet ilyen hamar, de nem ellenkezhettem, ő volt a főnök, így ő is döntötte el, mivel folytatjuk az edzéseket. Justinnal azóta egyszer sem sikerült kettesben maradnunk huzamosabb ideig, és lassan kezdett bennem az a gyanú körvonalazódni, hogy valakik direkt nem akarják, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, legalábbis egyelőre. Egyik nap éppen a kiképzésről ballagtam emberi tempóban a könyvtár felé, ahova Justinnal beszéltünk meg egy találkozót. Nagyon reméltem, hogy most nem jön közbe semmi. Sok bepótolni valóm volt, és minél többet szerettem volna megtudni a vámpírvilágról, így miután Justin felajánlotta, hogy szívesen mesél róla, nem láttam akadályát, hogy kifaggassam. Észre sem vettem, ahogy a mosoly az arcomra kúszik, de gyorsan emlékeztettem magam, hogy ők remekül megvannak Selena-val, és nem lenne illendő belerondítani a boldogságukba. Titkon persze reméltem, hogy csak én értek félre valamit, de még nem tudtam ezeket a kérdéseimet tisztázni. Justinnak az elmúlt hónapokban rengeteg dolga akadt, mivel eléggé megszaporodtak a vámpírtámadások a város környékén, Scooter pedig aggódott, hogy valaki sereget szervez a Volturi ellen. Természetesen, mindez azt jelentette, hogy a legjobb őreit küldte ki, vagyis Kennyt, Justint, Alecet és néha Selena-t. Az utóbbit igazából nem bántam, mert a lánnyal már az elejétől fogva gyűlöltük egymást. És attól, hogy a múltkor kedvesen viselkedett velem Justin előtt, nem sokban változott róla a véleményem. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem észleltem a szinte teljesen nesztelen lépteket, amik alattomosan követtek egy ideje. Egy kihalt folyosón sétáltam épp végig, amikor meghallottam a halk koppanást. Megpördültem, de már elkéstem. Selena képessége döbbenetes erővel sújtott le rám. Felordítottam, és összerogytam. Bizonyára minden csepp gyűlöletét beleadta, ugyanis a kín, eddig soha nem érzett intenzitással fojtogatott. Lassanként azt kívántam, bár inkább meghalnék, mert ezt a borzalmat nem lehet elviselni. A fejem, mintha menten ketté akart volna repedni, miközben minden sejtem lángolt, talán még az átváltozásnál is rosszabban. A lángok gyötrelmesen öleltek körbe, és egyre mélyebbre taszítottak az eszméletlenségbe. De ekkor az erőm kirobbant belőlem, úgy, mint a legelső alkalommal. Hallottam az éles csattanást, majd a dühödt morgást. Selena nem volt hozzászokva, hogy megtapasztalja saját erejét. Egy villanás, és a lány már rám is ugrott. Sokkal tapasztaltabb harcos volt nálam, de szerencsére én is tanultam már egyet s mást, amióta Jerry a mentorom lett. A hátamra csimpaszkodott, majd azon mesterkedett, hogy hozzáférhessen a fejemhez. Tudtam, mi a szándéka de nem engedhettem neki. Vadul küzdöttem, hogy levessem magamról, karmoltuk, téptük egymást, de egyikünk sem kerekedett felül a másikon.Valahol, ködösen felrémlett, hogy Alice-nek ezt látnia kellett, és csodálkoztam is, hogy még nem riadóztatott senkit. Mindez a másodperc tört része alatt futott végig az agyamon, közben pedig sikerült lerántanom Selena-t magamról, és a falhoz vágnom. Kő és vakolatdarabok lavinája zúdult a földre. Ő ismét felpattant, aztán hasonlóan nekitaszított a folyosó átellenes oldalának.

- Te teljesen megháborodtál! - üvöltöttem neki, miközben eltáncoltam egy újabb támadása elől.

- Nem fogod megkapni a helyemet! - vicsorgott rám. Szemei éjfeketék voltak, és őrült lángok táncoltak benne. Úgy nézett ki, mint aki megbolondult, vagy elvesztette a józan eszét.

- Miféle helyedet? - nem értettem teljesen mit hadovál, csak sejtettem. Igyekeztem húzni az időt, hátha felbukkan valaki, aki leállítja Selena ámokfutását.

- Nem leszel Justin kis kedvence, mert én vagyok az, és az is maradok! Én vagyok a legdrágább kincse és a barátnője! - mintha csak egy durcás, és sértődött kisgyerek kiabált volna velem. Annyira meglepődtem, hogy védekezni is elfelejtettem, így ismét csak a földön fetrengve kötöttem ki, kínok közt gyötrődve. Igyekeztem nem sikítani, nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy látja és hallja is szenvedéseimet. Képtelen voltam használni az erőmet, agyamat annyira beborította a fájdalom. Csalódott voltam, hisz gyakorlatilag kudarcot vallottam. Ekkor döngő léptek hangzottak fel, mellette pedig egy puhább. Az illatuk ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani a fájdalom ködén keresztül.

- Selena, elég volt! A Mester parancsa! - hűvös, nyugodt hang. Alec, hát persze. A fájdalom, mintha soha nem is létezett volna, úgy párolgott el belőlem. Meggyötörtnek, összetörtnek éreztem az egész testem. Óvatos kezek támogattak fel, majd állítottak talpra.

- Kenny, vidd őt vissza a szobájába. Selena, te gyere velem! - utasította a lányt, aki kelletlenül követte, de szemeiben még most is ott parázslott az őrült fény, ahogy utoljára, elhaladva mellettem rám meredt. Hamar visszanyertem az erőmet, de azért megviselt Selena tette.

- Ejnye Jessie, miért nem vetetted be ellene az erődet? Még engem is sikerült kiütnöd! - Kenny próbált jobb kedvre deríteni.

- Nem tudom. Túl erős volt. - csóváltam meg a fejem. - Kudarcot vallottam. - hajtottam le a fejem szomorúan. Scooter, ha ezt megtudja, bizonyára kiteszi a szűrömet. Vagy rosszabb...

- Ugyan, dehogy! Selena ellen nagyon kevés vámpírnak van esélye. Te még nem is vagy régóta az, épp, hogy csak próbálgatod a képességeidet. - annyira jólestek a szavai, hogy lassanként kezdtem felvidulni. Hirtelen ugyanakkor, furcsa ürességet is éreztem a mellkasomban. Nagy szükségem lett volna most egy bizonyos illetőre. De ő nem lehet velem, nem lehet az enyém. Ettől a gondolattól megroggyant egy pillanatra a térdem, ahogy a szomorúság belém mart, még intenzívebben, mint ahogy valaha Selena ereje képes lesz. Kenny persze azt hihette, hogy az előbb lezajlott incidenstől vagyok gyenge, mert óvatosan átkarolta a vállamat, hogy megtartson. Mikor odaértünk az ajtómhoz, megköszöntem Kennynek a kedvességét, hogy igyekezett lelket önteni belém, majd gyorsan beslisszoltam a szobámba, és ledőltem az ágyamra. Legszívesebben bőgtem volna, de már ezt sem tehettem meg. Dühömben, belebokszoltam a párnámba. Nem tudom meddig feküdtem ott mozdulatlanul, gyötrő gondolatoktól szenvedve, amikor halkan kopogtak az ajtómon...